Hetesfogat mégegyszer

A múlt alkalommal elkezdett sorozat második részében olyan európaiak és tengerentúliak egyaránt szerepelnek. Utóbbiakra nem sok dicsfény esik, bár lehet, hogy csak cikkíró ferdít olykor a valóságon. Jöjjön tehát a legjobb, a legrosszabb, az év magyarja és a nagy csalódás. Olvass tovább!

A citromdíjat idén az Epic Movie-ra, vagyis a Bazi nagy filmre esett. Bemelegítésként pár számadat: az elmúlt évek sikerfilmjeinek paródiájából összegyúrt film 2.3 pontot kapott az IMDb-n, ezzel elnyerte a minden idők 61. legrosszabb filmjének járó kitüntetést. A Rottetnomatoes, vagyis az amerikai kritikusok leghivatalosabb fóruma, pedig egészen 2 %-ra értékelte a látottakat. A film története szerint a Narnia krónikájnak 4 testvére indul útnak, előbb Johnny Depp csokigyárában kötnek ki, majd látogatást tesznek Jack Sparrownál, de beleütközünk a Távkapcs, a Kígyók a fedélzeten, a Da Vinci kód (micsoda példaképek…) és más csodák szereplőibe is. A mechanikus pakoláson kívül több ide nem jutott, az alkotóknak a film készítése közben általában vagy a szexen járt az eszük vagy semmin.



A legnagyobb pozitív csalódást a Vaskabátok című fim okozta. A Halái hullák hajnala című örökbecsű abszurdumot (jó értelemben vett kifejezés) kihagyva eddigi moziélményeim közül, az angol rendőrtiszt (sic!) története nagyott durrant. Szó szerint. Puskapor nem marad szárazon a történetben, amely a londoni szuperintelligens és übereminens zsaru vidékre helyezését és a kisváros körüli anomáliák tálalását remek formába önti. Angol humor európai stílusra hangolva, és bizony alaposan újrarajzolja a vígjáték fogalmát. Sok klasszikus vígjátékfilmes tanulhatna Edgar Wright rendezőtől.



A következő kategória hazabeszél, ráadásul minden bizonnyal megoszt, mert szerintem sem a legjobb film feltétlenül - csak éppen a legméltatlanabbul sutba dobott. Hogy Herendi Gábor harmadik filmjének, a Lorának fogadtatása miért maradt el messze a rendező előző két filmjétől, rejtély marad az év végére. Mert elmaradt, az biztos, noha nem rosszabb film a Magyar vándornál, de lehet, hogy még a Valami Amerikával is fölveszi a versenyt. Az eddigi vígjátékok helyett viszont romantikus drámát kapunk, üdítően új színészekkel és sajátos atmoszférával, herendisen jó zenével, Yonderboi-jal.



Az év legjobb filmje jelen bejegyzés írója szerint Németországból érkezett. Florian Henckel von Donnersmack elsőfilmes rendező filmje elvitte az Európai Filmakadémia fődíját, majd a Golden Globe és az Oscar-díj legjobb külföldi filmnek járó díját. Hazája mustráján természetesen tarolt A mások élete. A film 1983-1993 között játszódik, az NDK szocializmusának végnapjait látjuk. Gondolnánk. de annyira mégsem végnapok ezek, hiszen a Stasi, a keletnémet titkosszolgálat él és virul, megfigyel, lehallgat, etilt, likvidál és miegyéb. Gerd Wiesler százados például intenzíven kihallgat, közben tanít a Stasi-egyetemen. Majd rááll az ország ünnepelt költőjére, Georg Dreymanra. A kezdetben fedhetetlen, elvhű költő egy személyes tragédia hatására az ellenállás fontos embere lesz. Ha itt meg kellene állni, az alkotás nem különbözne sok más hasonló témájútól. Az ember besúgja a szomszédját, a kedvesét, alatt- és felettesét - az ember már nem ember. S ez tény. De esetünkben azonban Wiesler századosban is nagyot fordul a kocka. Választania kell. A vége egy diktatúrában nem lehet kérdés. Aki szembeszáll, az így vagy úgy fölmorzsolódhat. A nyugatnémet rendező 17 éves volt a berlini fal leomlásakor, filmje mégis az utolsó kockáig működik a film. Apáink és nagyapáink történetei - igen, a miénk már egy másik generáció - visszaköszönnek.

Pokolfajzat II. - Mike Mignola prologusa

Etyeken forgatták, hát legyünk büszkék a stáblistát fürkészve. A Pokolfajzat második része, ha csupán a látványra koncentrálunk, egészen szépen összerakott mozi. A gyűrűkurás mázon persze még mindig van mit furcsálni.

Amikor kijöttem a moziból, gyermekkori legózásaim jutottak eszembe. A legó lovaskatonák mellé gond nélkül bekanyarintottam néhány matchboxot is, meg néhány fa építőkockát díszletnek. Furcsa érzés volt mindezt viszontlátni a mozivásznon.

Az alábbi video, ami június 28-a óta látható a neten, kicsit árnyalja a képet. Ilyen gyönyörű trailer utólag magát a filmet is indokolja, Mike Mignola egészen formás bevezetőt hozott össze. Samurai Jack is megirigyelné vagy akár E. T. A. Hoffmann. Sajnálhatjuk, hogy a film nem lett ennyire tisztán mesés. Vajon van olyan díj, amit csak beharangozók kapnak?

A film kritikáért kattintson tovább.

Stanley és Livingstone

Sir Henry Morton Stanley (1841-1904) walesi újságíró találkozását az idős orvossal és presbitáriánus misszionárussal David Livingstone-nal (1813-1873) már számtalan módon feldolgozták, a héten moziba kerülő Macskafogó kettőn kívül talán az egyik legismertebb Verne Gyula tollából származik a Tizenöt éves kapitányból. Alább Passuth László fordításában olvashatjuk a jelenetet:

„Tizenegy nappal azután, hogy visszatért Udsidsiba, november 3-án puskalövéseket hallott, mintegy negyedmérföldnyire a tóparttól. Odasietett, s egy fehér embert talált maga előtt.

- Livingstone doktor? - köszöntötte az idegen.

- Igen, én vagyok - felelte ő, és jóakaratú mosollyal emelte meg trópusi sisakját.

Két kéz fonódott most egybe.

- Kegyes volt hozzám a sors, hogy megengedte, hogy találkozzam önnel.

- Én pedig boldog vagyok, hogy itt lehetek és üdvözölhetem önt.

Az idegen az amerikai Stanley volt, a New York Herald tudósítója, akit Bennet a lap főszerkesztője küldött ki David Livingstone felkutatására.”

Hihetetlen eset

Olyasmi történt velem, amit sosem tudtam volna elképzelni. A hihetetlen dolog szótári definíciója, minden emberi képzeletet meghaladó képtelenség. A tökéletes nonszensz.

Valljuk be, az ember fantáziája meglehetősen tág teret ad a képzelődésnek. Hogy mást ne mondjak, egyesek szerint a spenót jó dolog is lehet. De azért léteznek olyasmik is, amik meghaladják a Homo sapiens sapiens fantáziáját.

Például nem lehet elgondolni a kékesbarnát, a visító mély hangot, az egyszerű latin nyelvtant és a komplex gömböt. Elképzelhetetlen a nomád urbanisztika tudományága, meg a kollektív individualizmus is. A kör négyszögesítését sem oldották még meg.

De mindezek csupán elvi képtelenségek; akadnak azonban olyan dolgok is, melyek bár léteznek, az ember egyszerűen nem képes agyába fogadni őket. Senki sem tud négy dimenziót maga elé képzelni, és nem láthatjuk lelki szemeinkkel a végtelent sem. Egyszerűen így vagyunk huzalozva.
Velem mégis megtörtént a transzcendentális. Elém állt a természetfölötti képtelenség és kinyilatkoztatta magát. Azóta reszketve kuporgok egy sarokban.

Ma délelőtt találkoztam valakivel, aki még nem látta a Macskafogót.

Hetesfogat ryzsy módra

Év vége közeledtével számvetni kezdünk. Jómagam is nekilátok, hogy az elmúlt év sikereit és kudarcait egyformán kivizsgáljam. A válogatás természetesen a lehető legszubjektívebb, és remélem, vitára okot adó. Lesz itt legjobb és legrosszabb, színészek, magyarok és miegyéb. Olvass tovább!

1. A leginkább várt film

Az első kategória győztese még a tavalyi évre is visszanyúlik. Már decemberben hangoltam a nagy mexikói kedvenc, Alejandro González Inarritu filmjére, a Babelre. A januári, Művész mozis teltházas sajtóvetítés után az élet nagy csendje ült ki mindenkire. A várt hatás tehát sokaknál megvolt, még ha valóban lehet is némi alapja számos kritikus véleményének. A film valóban nagy dolgokat pedzeget, az élet velejáróit, amit lehet örömmel venni vagy éppen közhelynek tekinteni.




2. A legnagyobb falat

Ebben a kategóriában olyan filmet választottam, amely a teremből kifordulva elrettentett a vászonnak még a látványától is, egy-két nap ülepedés után azonban nem várt ülepedést eredményezett - pozitív irányba. Az alkotás Cannes-hoz kötődik; a 2006-os Zsűri Nagydíjat nyert Flandria, amelyet a magyar közönség először az idei Titanicon láthatott, áprilisban. Bruno Dumont filmje - a többi alkotásához hasonlóan - hazai tájakon szól nagyon is globális kérdésekről, emberiségről és állatiságról. Hiszen a kettő között oly keskeny a mezsgye.




3. A legjobb színészi alakítás

Legnagyobb örömömre a választás nem volt egyszerű, de végül mégis Forest Whitakerre, Az utolsó skót király főszereplőjére esett. (Bár kérdés, hogy itt valójában ki a főszereplő; a diktátor vagy annak tanácsadója, James McAvoy. Általában nem túl jó marketing fogás két egyenrangú főszereplőt színre vinni, de Whitaker Oscar-díja megcáfolt mindennemű előfeltételt.) Az afrikai diktátort alakító színesbőrű színész teljesen beteríti a filmet. Nemhogy az ő játéka által lesz hiteles az, hanem szinte eggyé válik vele. Ő maga lesz a film. Egy idő után azonban rájövünk, a főhős csak a rendezővel együtt lehetett ilyen nagy és viceverza. Az ugandai diktátor Kevin MacDonald hatásos feszültségteremtő képességével lett nagyon eredeti, és mivel ez neki így sikerült, lett a film egyre feszültebb.



A következő rész jövő héten érkezik. Abban szó esik majd az év legjobb magyar filmről, az év legjobb és legrosszabb mozitermékéről és az idei termés legpozitívabb csalódásáról.

Aranyszarvas díj - Papp Ferenc

Soha, sehol senkinek, A Szent Lörinc folyó lazacai, Az emigráns - Pap Ferenc több, mint negyven filmben dolgozott operatőrként. Idén őt jutalmazta az Aranyszarv díj három tagú kuratóriuma.

“Mind a scythiai hatalmas magyarok” Kuncz László szavallatával, Farkas András versével indult az Aranyszarvas díj idei átadása az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A jelenlévők egy negyedórás vetítésen belekóstolhatak Pap Ferenc életművébe. A családias hangulatú díjátadón Bács Ferenc színművész mértéktartó ünnepi beszédében méltatta az operatőr munkásságát és emberségét.

“Pap Feri alig száz kilóméterről, Törtelről érekezett a fővárosba, hogy meghódítsa a filmművészetet…”- nyitotta meg laudatioját a színművész. Felidézte a művész életművének fontosabb állomásait, majd a Márai Sándor életéről forgatott Az Emigráns című film forgatásának emlékeit.

“[Pap Ferenc] mint operatőr nem elégszik meg a látvány létrehozásával, bele akar látni nyersanyaga szerkezetébe, a fény varázslatos világának tudatosan és módszeresen kihasználandó rejtelmeibe. Nem elégszik meg a felszín megragadásával [...] Ott van a Balázs Béla studió elementáris boszorkánykonyhájában [ ... ]Koltai Lajossal együtt jelen van a később külföldi kritikusok által Budapesti Iskolának nevezett stílusirányzat nyitódarabjának a Jutalomutazásnak a megszületésénél [... ] A korszak legmélyebbre hatoló történeti dokumentumfilmjét a Recsk, avagy egy titkos kényszermunkatábor történetét forgatja Gyarmathy Líviával titokban, amelyet 1989 Európa-díjjal tűntetnek ki Párizsban [...] Ha kézben kell tartani a kamerát még a tizedik órában is rezzenéstelen képet csinál [...] Ideje lenne, hogy az Oktatási Minisztériumban is tudomást vegyenek róla, hiszen a Balázs Béla díjon kívül nincs állami elismerése ennek a következetes, gazdag, az akadályokat sikerrel leküzdő pályának.”

Az Aranyszarvas-díjat eddig olyan filmes egyéniségek kapták meg, mint Hintsch Görgy rendező (Iszony, Veréb is madár), vagy Fakan Balázs dramaturg (A Pendragon legenda). A Szkíta Aranyszarvas díj bronz kisplasztikáját Mihályi Gábor Munkácsy-díjas szobrász alkotta meg.

A vörös farok-effektus

Vigyázat, SPOILER, csak az olvasson tovább, aki nem veszi a szívére, ha elárulom neki A királyság csattanóját.

Sokaknak tetszik A királyság utolsó mondata. A főszereplő, az amerikai nyomozó súg valamit a film legelején, arab terrorista ellenfele pedig a legvégén; a film utolsó jelenetében derül ki, hogy mindketten ugyanazt mondták - az FBI-ügynök a nyomozás kezdetén, a terrorista annak végén, haláltusája alatt -: “Meg fogjuk ölni mindet.”

Mintha ez a mondat jelezne valamit. Mintha azt mondaná: a hozzáállás mindkét oldalon ugyanaz, a háborúnak sosem lesz vége, a két oldal alapvetően egyenlő. Olvasni is lehet a neten ezt a megállapítást. Pedig ez az értelmezés annyira szöges ellentétben áll a film egészével, hogy megengedhetetlen.

A filmben az amerikai nyomozók egyértelműen jók. Nincs köztük egy negatív alak sem. (Félreértés ne essék: attól még árnyalt, életszerű figurák, és rajtuk kívül akad gonosz amerikai is a filmben - zárójel a zárójelben: jóllehet az a szál nem vezet sehová, értelme és következménye sincs.) Az arabok megosztottak: igazából nincs is “az arabok”. Egy határvonal azonban éles és átléphetetlen: a nyomozók jók, a terroristák rosszak. A nyomozók elvhű, bátor, ügyes és képzett emberek - Amerika színe-java, és ezt gúny nélkül mondom -, a terroristákról pedig nem tudunk meg semmit. A nyomozók a főszereplők, a terroristák pedig csak tetteik következményeképpen vannak bent a filmben, meg mint lelövendő emberbábok.

Tömören: a két oldal az egész film során következetesen szemben áll, nincs még csak egy pillanat, egy árnyalat, egy mozzanat sem, mely megkérdőjelezné a jó-rossz ellentétet. Ennek tükrében a zárómondat az egész film tagadása lenne, ha a két oldal azonosságaként értelmeznénk.

Nem is logikus ezt tenni. Az FBI-ügynök a barátja halála miatti első felháborodásában mondja, amit mond, és csak súgva, a terroristavezér pedig egész életében hirdette és aszerint is cselekedett. Tehát bár a szöveg ugyanaz, az értelem más: az egyik dühreakció, a másik életelv. Az amerikaiak nem akarnak kiirtani minden terroristát - legalább egy esetre emlékszem, amikor megpróbálnak elsősegélyt adni a tűzharcban elesett ellenségnek -, míg a terroristák elvből gyilkolnak férfit-nőt-kisgyereket.

Miért akkor a filmvégi mondat? Engem a szocialista idők “vörös farok”-követelményére emlékeztet, főleg, ha mellégondolom az FBI otthoni ellenzékének sehová ki nem futtatott, tehát a történet szempontjából felesleges szálát is. Talán úgy gondolták A királyság készítői, hogy manapság nem lehet kritikai sikere a fenntartások nélkül patrióta filmnek; nem azt a kort éljük. Hát beletettek egy gyanús, kikacsintós, lojális kis hazugságot a végére, hadd örüljön valami jól továbbgondolhatónak az a finnyás kritikus.

Vagy talán elirigyelték a sikert a mostanában egyre divatosabb politikai filmektől, és ha már A királyság egésze nem sikerült többre egy szokatlanul intelligens akciókriminél, hát legalább egy csattanóval megpróbálták hasonlóvá tenni azokhoz.

Egy barátom szerint A királyság jobb, mint a Sziriána. Nem értek vele egyet, finoman szólva: a Sziriána nem csak vörösfarkaz, hanem oda is üt az Államoknak, a Sziriánában van bátorság és aktuál-történelem, jól kibontott ellentétes szálak, eltérő nézőpontok és azok összefonódása; no és a Sziriánában senki sem bűntelen. A királyságtól egyet nem lehet elvitatni: mesterien mutatja be a mindennapi amerikai-arab viszony bonyolultságát, ezért írtam úgy, hogy szokatlanul intelligens akciókrimi. De ezzel és a maga vörös farkincájával együtt is legföljebb egy wannabe-Sziriána.

Herendi Gábor esete két székkel és egy paddal

Blogunk is méltatlankodott annak idején arról, milyen drasztikus változások várhatóak a 39. Magyar Filmszemlén. Akkor úgy állt, hogy nem is lesz nyitófilm. Aztán meg hogy mégis. Most akkor mégsem? Vagy mi is van tulajdonképpen?

Az igazat megvallva már az ellen is szót emeltem, hogy az oly rövid életet élt zsánerdíj kileheli a lelkét. Hogy manapság, amikor olyan szükség van a művészek és a széles közönség egymásra találására, ezt kell tenni.

De ez még mind semmi ahhoz képest, hogy a szervezők nemrég visszautasították Tarr Béla ajánlatát, hogy ugyan legyen már nyitófilmje a szemlének, majd ő odaadja Arany Pálma jelöléssel bíró A londoni férfiját. A csavarok persze csak most kezdődnek, hiszen visszautasítás után mégiscsak úgy döntött a szervezés, hát jó, ha Tarr Béla szeretné, elfogadják a londonit.

Erre már Tarr Béla intett be. Nos a dolog ott tart, hogy bármennyire is kell nyitófilm a fesztiválnak, talán most már ne legyen újabb fejezet. Megint rosszul jártunk.

Ó édes Istenem, egyszer mennének a dolgok a medrükben…

Vígjáték - definíció

Most már hetek óta nem tudom magam rávenni, hogy dolgozzak. Kellemes splínben analizálom az életem tökéletesen értelmetlen megállapításokra jutva. Na, ilyenkor persze jöhet a Depeche Mode nehogy már egyszerű legyen kikecmeregni a gödörből, és ilyenkor jönnek azok a filmek, melyeket a tévéműsor vígjátéknak definiál, de melyeknek kevesebb köze van a vidámsághoz, mint Danny De Vitónak a magaslati levegőhöz.Amikor először láttam az Állítsátok meg Terézanyut! a legjobb barátnőmmel voltam. Bár nem dohányzom, a film után percekig némán fújtuk a füstöt magunk elé bámulva. Ki a franc mondta, hogy ez egy vígjáték? Mi vidám van abban, hogy egy lány, aki sajnos több rokonságot mutat velem, mint szeretném, tökéletesen elveszve a világban módszeresen szúrja el az életét? Na jó, de legalább van hepiend… sírva vígad a magyar, ahogy mondani szokták. Azóta sokszor próbáltam nem megnézi a filmet, aminek szinte kivétel nélkül mindig sírás lett a vége.

Hát igen, a napokban, a splínnek köszönhetően, sikerült megint egy olyan filmet levenni a polcról, amit talán jobb lett volna érintetlenül ott hagyni. Na, de miért – kérdezik fennhangon a műsorújság szerkesztők –, hiszen ez csak egy habkönnyű vígjáték! A film címe Álom luxuskivitelben, vagy ha jobban tetszik, Reggeli Tiffanynál. A fájdalmasan szép Audrey Hepburn egy feltehetőn mániákus depressziós lány szerepében szenved az élettől. A végén persze meglesz a cica, de egyrészt mindannyian tudjuk, hogy van élet a hepiend után is, másrészt, amíg addig eljutunk, szörnyű sok fájdalmon kell átesnünk, ha egy kicsit is belegondolunk, miről is szól ez a film.

Bill Plympton - villáminterjú

Az Uránia előtermében kómásan kovályogva, nézegetve a könyveket és az embereket, egyszerre felbukkan mellettem egy magasabb amerikai. Könyveket és dvd-ket cipel magával. “Ha gondolja dedikálom”-mondja. A könyv gerincén: Bill Plympton. Megbeszélünk egy interjút a kávézóba.

Milyen animációs filmeket szeret?

Olyanokat, amelyek tele vannak ötlettel. Kedvenceim például Dodó kacsa történetei.

Mi az, ami az Ön számára fontosabb a történet, vagy a rajzolás?

A történet jobban érdekel, mint maga a rajzolás. De, ami még a történetnél is fontosabb az a poén. Szeretem lenyűgözni az embereket, provokálni őket, tarkón csapni. Néhány kritikusom éppen ezért fanyalog is, túlságosan tekervényesnek, következetlennek tartják a történeteim, de én éppen ezt szeretem bennük: a meghökkentést. Ha hallok valami vicceset azonnal felhasználom. A Hair High jónéhány jelenete is így készült például.

WPvideo 1.10

Egy interjúban említette, hogy naponta száz darab, azaz húsz másodpercnyi rajzot készít el. Ez azt jelenti - bármennyire is tekervényesek történetei - egy egészestés rajzfilm esetében precizen ragaszkodnia kell a kiinduló koncepcióhoz.

Igen, ez magától értetődő módon így van. Először képregény formában vázolom fel a történeteim, s csak később kezdek bele a filmkockát megrajzolásához. Egy nagyjátékfilm egyértelműen mindig óriási kihívást jelent, ám ez a záloga annak, hogy komolyan vegyenek. Persze szeretem a rövid animációs filmeket is. A Guard Dog kutyájára például nagyon büszke vagyok. Ő az én Miki egerem. Szeretnék ezzel a figurával egy egész brandet elindítani: táskákkal, füzetekkel.

Hogyan talált a kutyára?

Sétáltam egy parkban és egyszerre észerevettem egy kutyát, aki veszettül, s rettegve figyel egy madarat. Azonal felkeltette az érdeklődésem: vajon miért fél a kutya ennyire attól a piciny madártól? S hirtelen eszembe jutott a története. Azóta már egy másik rövidfilmemben is szerepelt. Most készítem majd el a harmadikat Hot dog címen. Ennek a bemutatóját áprilisban tervezzük.

Nemsokára elkészül az Idiots and Angels című egész estés filmje. Tervezi-e már a következőt?

Most egy politikai témán töröm a fejem. Főszereplője egy király lesz, aki megőrült, egy Sadam Hussein szerű figura. De a filmterv megvalósításához nagyon sok pénzre van szükségem. Most a forrásokat keresem hozzá.

Ha már politikáról van szó: látta az Anilouge fesztivál nyitófilmét a Persepolist?

Igen, és nagyon tetszett. Bár a rajzok stílusa igen távol áll az én stlílusomtól, mégis mivel a történet különlegesen személyes volt, egészent megrázott.

Égnek áll (Hair high)

Bill Plympton weboldala

Beowulf

Sokan kiakadnak miféle idióta filmcímeket adnak a fordítók, amelyeknek igazából semmi közük se a filmhez, se az angol eredetihez. A szavak reklámértékén kívül néha valóban semmi sem számít. Az új filmmítosz esetében viszont átestek a ló túloldalára: a film beharangozójában a gaut Beowulfot[kb:'Beovulf'] egyszerűen kinevezték ‘Bévulfnak’, valószínűleg a mostani angol kiejtés hatására, magyar fülnek azonban ez mégis bántó - mintha Cicerót olasz módra Csicserónak hívnánk.

WPvideo 1.10

De sebaj, azért megnézem a filmet: a Clive Owenes Arthur királyt úgysem überelheti semmi: “I’m a Roman Officer, you’re safe now!”

Persze

Persze, hogy a Persepolis megint olyasvalami, amiről a csupán átlagosan szerencsés magyar mozijáró az életben se fog hallani. Szegény film nem üti meg a magyar média ingerküszöbét.

Hogyan is ütné meg, hiszen a könyv, amiből készült, csupán az elmúlt évek egyik legjelentősebb és legnagyobb visszhangot kiváltó műve a maga műfajában. A film pedig csak annyira világsiker, hogy Franciaország - egy cannesi zsűri-nagydíj után - egyszerre két fő-Oscarra nevezze: a legjobb egész estés animációs film és a legjobb külföldi film díjára. Irán se szórja a mennyköveket érte, mint anno a Mohamed-karikatúrákért, dehogy. A Persepolis nincs is. Legalábbis hazai médiaszemek és fülek számára.

És persze, hogy a Persepolis hazai vetítéséhez egy kis kiadó és egy rétegfesztivál kell. A kiadó lefordította, magyarra szerkesztette, és igen szép formában a polcokra helyezte a könyvet, a fesztivál pedig nyitóeseményének választotta a filmet. Remek, így kell ezt - de ugyan hány nagyobb lapban olvashatni róla?

Hanem azért felvirradhat még a Persepolis napja idehaza is. Talán ha Oscart kap. De addig csak a remek kiadó és a még remekebb fesztivál vevő- és nézőközönsége fog hallani róla. (Meg a Tekercs olvasói.)

El vagyunk kényeztetve

Kezd szinte rutinná válni a boldog újságíró dolga, annyi megünnepelni való film jelenik meg dévédén mostanság. Tavaly még azt hittem egy nagy kedvencem megjelenése kapcsán, hogy jó, ha évente-kétévente egy ilyennek örülhetek – bezzeg most csak kapkodom a fejem ide-oda, tucatnyi dévédé kapcsán kellene ódát zengenem.

Hát juszt se, az ember még csukló-ínhüvelygyulladást kap. Zengjenek mások. Íme pár vélemény az aktuális, hazánkba újonnan megérkező remekműről:
„Egy emlékművet sikerült az alkotóknak létrehozniuk, ami örökmécsesként kell, hogy pislákoljon minden ember lelkében”- mondja egy fórumozó az Xpressen. „Férfiasan bevallom, hogy nem egy helyen könnyeztem meg a filmet” – ismeri be ugyanott egy másik. „A film bővelkedik emlékezetes és katartikus pillanatokban” – kritika innen. „Mindenképpen a valaha is készített legjobb háborús filmek egyike” – Robert Egbert, Chicago Sun Times, és egy másik neves kritikus, Ernest Rister: „a Schindler listájával egy szinten értékelhető”. „Minden idők egyik legmegrázóbb háborús filmje”, véli a DVDExtra. „Nagyon hálás vagyok a megtiszteltetésért, hogy láthattam ezt a filmet” – kommentár az IMDb-n. „A háború alatti élet ilyen szívbemarkoló megjelenítésére még élőszereplős filmek közül sem sok volt képes … Igazi unikum” – VOX, november.

Felkapta a fejét a kedves blogolvasó? Jól teszi. E hónapban megjelenik itthon is a Szentjánosbogarak temetője (gyönyörű, de sajna limitált kiadásban).

El vagyunk mi kényeztetve dévédé-ügyileg, ez az igazság.

Különvélemény

Nemrégen néztem meg Az ügynökséget, és Andris főszerkünk írásával szemben afféle különvéleményt kell megfogalmaznom. Minden árva szavával egyetértek, ami ténymegállapítás, s e szavak többsége a cikkben dícsérő - viszont egyáltalán nem érek egyet azzal, hogy Az ügynökség rajongásig szuper lenne.

Elismerem, kényszerűen, hogy a rendezés remek. A színészi játék remek. A kép és a hang remek. A forgatókönyv legalábbis jó. Viszont nagyon, nagyon, nagyon hiányolom a filmből a lelket. A lélekhiányról pedig az embertelen főszereplő tehet.

A főszereplő olyan, akár egy robot, több szempontból is. Egyrészt látványosan nincsenek érzelmei; karakteréről Auschwitz híres táborparancsnoka jutott az eszembe, aki a kötelességteljesítést minden emberi megfontolás fölé helyezte. Másrészt egy pillanatra sem látszik elgondolkodni azon, hogy jót tesz-e ő a hazájának a cselekedeteivel - hogy nem rombolje-e netalán azt a demokráciát, aminek a védelmére szentelte és elevenen feláldozta saját életét, élőholttá válva munkája közben - nem; kétség, dilemma, vagy bármi néven nevezendő szkeptikus gondolatfoszlány fel sem merül benne. A Skulls and Bones beprogramozta hazafinak, és a program fut. Intelligensen megírt program: nincs Fatal Error, nincs Unhandled Exeption, és végképp nem fordulhat elő Denial Of Service. De ki látott már gépben lelket? (OFF. Helyesbítek. Ki látott - még?)

S ami a legidegesítőbb számomra: cselekedeteinek és életvitelének alapjai egy percre sem derülnek ki. Az kiválóan látszik a filmben, hogy mikor bukik el, mikor rendeli alá magát végleg a tökéletes Hazafi-Programnak, s szűnik meg ember lenni: akkor, amikor hagyja vén, jólelkű mentorát meghalni. Amikor az erkölcsi relativizmust először és végérvényesen fölé helyezi az erkölcsi abszolútumnak. De miért teszi? Nem derül ki és sose is fog.

Ismert aforizma, hogy a hazafiság sok bűnöző utolsó menedéke. Azt hiszem, hogy Az ügynökség főszereplője nem egyéb egy magasztos célok szolgálatába szegődött gengszternél, aki az erkölcs hiányán kívül még buta is (mert sosem gondolkodik el rajta, jót tesz-e) és gyáva is (mert ahogy láttam, a gyávaságon kívül nem sok minden játszott közre ősbűne elkövetésekor).

Ki tudja, talán mégiscsak jó film ez, hiszen lényeges dolgok felett gondolkodtatja el az embert. Akinek tetszett, annak ajánlom Merle Mesterségem a halál című remekművét. De azért csak hideg és érzéketlen marad, mert egy árva kiszólás erejéig sem hajlandó főszereplőjét el- vagy megítélni. No persze, hogy ezt elvárjuk-e, csakis ízlés kérdése, és nem többé. De én elvárnám.

(De akkor miért rajongok mégis Merle művéért?)

Csillagporos elégedettség

Hetek óta terveztem, de az istenek nem igazán akarták, hogy megnézzem a Csillagport. De nem hagytam magam. Egy nagyon szomorú novemberi napon az utóbbi hónapok legszebb meséjével vigasztalódtam. Nagyon kellett már. És imádtam. Ebben a filmben minden megvan, amit elvárok egy ilyen műfajú filmtől. Van ugye mese, varázslat, szemkáprázat. Van szerelem és féltékenység, irigység és hűség. Van benne humor, móka és kacagás. És nem kerestem a hibákat, csak hagytam, hogy magával sodorjon ez őszinte történet. Alig várom, hogy a kollegáktól lenyúljam a könyvet – amíg én azt olvasom, Ti ismerkedjetek a Filmtekercs kritikájával a filmről itt.

B. Müller Magda

Beismerem tudatalanságom: én is csak nézek, de nem látok- valahogy így van ez az idegesítő mondás. B. Müller Magda fotóiról mit se tudtam: valójában eddig is egy nagyobb darabot kitöltöttek abból a szegletből, amit eddig bámultam, csak éppen a fotós kerülte el a figyelmemet.

Pedig Latinovits Zoltán, Major Tamás, Sára Sándor legismertebb arcait az ő fényképeiről ismerem, s gondolom mások nevében is beszélhetek. B. Müller Magda portréi, stand és werk fotói mintha újra és újra egyesítenék a színészt és a szerepet a beállítást és a jelenetet. Nevéhez fűződnek többek között a Mephisto és a Szinbád elhíresült fotói is.

B. Müller Magda 1937 áprilisában született a Ferencvárosban. Filozófiai és esztétikai tanulmányai után fotós szakvizsgát tett, majd 1969-től filmfotós a Mafilmnél, ahol 30 év alatt 60 játékfilmben fényképezett. 1989-ben a Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény vezetője lett, amely 1020 magyar játékfilm stand és werfotóit őrzi. A fotóművésznő kiadót is alapított, amelyet az MFFA keretében működtet.

Életművéből most az Országos Széchényi Könyvtár rendezett retrospektív kiállítást, melynek november 21-én volt a hivatalos megnyítója. Érdemes valahogy belógni a könyvtárba és felkéredszkedni a katalógusokhoz, aztán ülni egy darabig, az elnyűt székeken s részletről részletre újra megfigyelni a régi arcokat.

Olvassa el interjúnkat B. Müller Magdával!

David Lynch feat Pilinszky

Azt hiszem még sokáig eldöntetlen marad a kérdés: vajon a film művészet, látványosság vagy “életforma”. Mindenesetre a művészet szót sosem lehetett olyan nehezen körül írni - kézzel foghatóvá tenni mindig is lehetetlen volt - , mint most, az ezredforduló korszakában. A műalkotásoktól talán elidegenedtek kicsit az emberek. A filmek sem művészi jellegüknél fogva hatnak rájuk: a tiszta művészet éppen ezért zavarbaejtő. Az alábbi két videó már jó ideje fenn van a Youtube-on.

WPvideo 1.10

„Mindig úgy érzem a gondolkodás olyan, mint a horgászat, ha horgászni megyünk, szükségünk van türelemre, s szükségünk van egy horogra és némi csalira. Ha kisebb halat szeretnénk fogni nem kell túl mélyre, de egy nagyobb halért mélyebbre kell vetnünk a horgot. A csali, azt hiszem, maga a vágy, ha vágysz valamire teljesen fókuszálsz rá. Ahogy a maharadzsi is mondta, mindig megelevenedik az a pont, ahová a figyelem irányul. Éppen ezért fókuszálni valamire olyasmi, mint csalit akasztani egy horogra.

Ahogy nő egyre nagyobbra és nagyobbra a kíváncsiságod, úgy leszel egyre inkább képes arra, hogy mélyebbre lépj. Minden dolog, aminek „szelleme” van ebből az egységes térből lép elő, erről a mélyen fekvő szintről; ott mélyen minden nagy és absztrakt, maga a Dolog látszik, itt fenn mindez inkább kivetett, nevetséges. Csak ha lemész értük láthatod: sokkal tisztábbak és nagyobb a hatalmuk. Így egytlen dolgot tehetsz, ha fel akarod őket nagyítani idefenn.

Én olyan halakat fogok, amik számomra fontosak. De úsznak mindenféle halak. Vannak halak üzletemberek számára, vannak a sportoknak halai, s igazából vannak mindenki számára. Egy bizonyos fajta hal a mozi számára is látható, s én úgy láttam eddig, hogy ez a hal kifogható, s számomra nagyon gyönyörű.”

WPvideo 1.10

Amíg az eslő mondatban felvetett kérdés eldől, mi a film mindhárom kiterjedésével foglalkozunk. vissza a blogra

Casino Royale

Na, erről most Neked biztosan a tenyérbemászó Daniel Craig jut eszedbe. De miért nem David Niven? Val Guest és Ken Hughes 1967-es James Bond paródiája sokkal érdemesebb a számontartásra, mint a klasszikus filmsorozat legutóbbi, mondjuk ki, szánalmas tagja.

A film egyszerűen az angol humor netovábbja, olyan szinten pihent, hogy az már fokozhatatlan, de garantáltan mindenkit rabul ejt. A szereposztás egyszerűen parádés. Az ellenség megtévesztésére nem egy, hanem rögtön egy rakás James Bond kísérli meg megmenteni a világot. Sir James Bondod, minden ügynökök atyját alakítja David Niven, lehengerlő stílusban. Fantasztikus lett volna egyszer látni őt komolyan is ebben a szerepben. Az ál-James Bondok csapatát erősíti Peter Sellers – hát a fickó totál kész van. Van egy jelenet, amiben ezerrel bénázik – a komédia magasiskolája. Ugyancsak 007-es ügynök Ursula Andress – érzitek azért… Na, és hogy kik tűnnek még fel itt-ott? Á, egy csomó senki. A főgonosz Orson Welles. A főgonoszné Deborah Kerr. James Bond öccsének, Jimmy Bond szerepében Woody Allen. A film egyik csúcsjelenete. Charles Boyer, Jean-Paul Belmondo… mondom, senkik.

És bizony hangosan röhögtem. Azért ez elég ritkán esik meg az emberrel. Jóízűen és hangosan.

Azt, hogy csak 5,1-et kapott az IMDb-n a túl sok amerikai felhasználónak tudom be, akik nem értik az angol humort.

Szellemek, harcosok és azok a cicanacis nyolcvanas évek

Egyik éjjel nem jött álom a szememre, rezignáltam nyomkodtam a távkapcsoló gombjait. A Film+ nem várt csemegével szolgált aznap éjjelre.

A képernyőn néhány kínai operából szalasztott színész(?) keverte a levegőt, éppen egy tévésdobozból kreált űrhajóval (akinek volt gyerekszbája, annak ilyen is volt) vagy mivel harcoltak fene elszántan. Gyorsított felvételek, neon színek a nyolcvanas évek legjavából (lecsekkoltam, már jócskán a kilencvenes években készült a műalkotás), fantasztikusan vicces technika, és akkor jött a katarzis. Hősünk egyszer csak megvilágosodott, Buddhaként lebegett egy sort a felhők felett, és fényével világosságot hozott a sötétség uralta világba. Gyönyörű. Vérzik a szívem, hogy csak a végkifejletet volt alkalmam megtekinteni, de le fogom vadászni, és percről percre végigfogom követni a Szellemharcosok 3. minden mozzanatát.

Cinematheca virtualis

Erre tényleg nem számítottam. Tudtam, hogy a németek szeretik, ha a világ körülöttük rendezett (gondoljunk Kant filozófiai rendszerére, vagy Nieztsche tökéletes nyelvezetére, vagy a Mercedes múzeumra), ám úgy tűnik fel: számukra a rendszerezés nyelve mindmáig a latin maradt. Ez mindenestre - legalábbis a Bibliotheca Augustana internetes könyvtár honlapját böngészve - gyanítható. Persze az is igaz, még mindig, amit a középkori metafórában megfogalmaztak: a múltba és a jövőbe csak akkor láthatunk, ha az antik világ válára állva szemléljük a világot.

Így lett Luis Buñuel, cinematographus hispanicus [natus est anno 1900 in Calanda (España)obiit anno 1983 in Mexico City (Mexico)]
Fei Mu, cinematographus sinicus [natus est anno 1906 in Shanghai (China), obiit anno 1951 in Hong Kong.] vagy éppen

Akira Kurosawa, pictor et cinematographus iapanicus [natus est anno 1910 in Tokyo (Japan),obiit anno 1998 in Tokyo (Japan)]

Egyedül az angol nyelvű copyright igazít el minket valamelyest: mégsem a latin a világnyelv.

A cinematheca chronologia részében egészen Muybridge 1885-ös lovas mozgóképsorától Francis Ford Coppola 1979-es filmjéig (Apokalipszis most) találhatunk filmcímeket tíz évtizedbe rendezve, ám az adatbázis egyelőre sajnos elég hiányos.

Az oldalról amúgy néhány kép letölthető például az eredeti nyelven Rashômon-nak forgatott A vihar kapujában standfotói közül.

Itt egy De Niro film, ki után dobhatom?

Robert De Niro, a Taxisofőr, a Casino, a Szemtől szemben és más filmek sztárja filmet rendez. Noha nem teszi ezt túl gyakran, mégsincs ebben semmi különös. 14 év után ismét széket váltott, s filmje, Az ügynökség 8-án a magyar mozikba is eljut. A CIA belső ügyeiről szóló film híre valamiért mégsem repíti darabokra a magyar kultúrmédiát…

Ez pedig egy enyhe kifejezés. Keresőbe írva a film magyar címét, az első 30 helyen a Port két találata jelenik meg, a többi De Niróék szemszögéből nézve irreleváns. Vagyis hogy pontosítsak: De Niro, Matt Damon, Angelina Jolie, Alec Baldwin szemszögéből. Hiába a nagy felhozatal, a film mégsem ütött. Pedig mint producer, még Francis Ford Coppola is nevét adta hozzá, mindhiába. Külföldön a 2007-es Berlini Filmfesztivál válogatta be műsorába, így a film az évi terméssor elején ellőtte összes puskaporát. Furcsa mód mintha minden apró részlet a film bukását készítette volna elő. Hogy egy héttel a rajt előtt teljes a csönd, több mint furcsa. De hogy a film megjelenése előtti napon közreadott kritikánk igazolja vagy megcáfolja jelen bejegyzést, még nem lehet tudni.

Cirque du Soleil

Tegnap este hosszú várakozás után volt szerencsém megtekinteni a Cirque du Soleil előadását. Egy igazi összművészeti alkotással álltunk szemben, bedobtak mindent, ami csak volt a kosárban, zene, film, tánc, látványos jelmezek és lélegzetelállító cirkuszi mutatványok. Bár az akrobata számok valóban eszméletlenek voltak, az előadás többi – azaz túlnyomó – részében inkább azon filozofáltam, hogy a kevesebb megint több lett volna. Annyi mindent akartak egyszerre lenyomni a torkunkon, hogy sokszor a lényeg is elveszett a túlspirázott színpadkép miatt. Arról nem is beszélve, hogy a színpad elé gyakran vásznat húztak, amire különféle látványeffekteket vetítettek – a mögötte zajló eseményeket csak sejteni lehetett ilyenkor. A zene sem volt éppen a legszerencsésebb, egy-két daltól eltekintve émelyítően amerikaias volt a produkció. Az előadás mindenesetre jó példa volt arra, hogy a modern technika segítségével mennyire látványosat lehet alkotni – de arra is, hogy megfelelő arányérzék hiányában még ez sem lehet elég a szó jó értelmében felejthetetlen élményhez.

In memoriam M. Zs.

Tavaly volt itt nagy svung Mispál Attilától, hogy kérem, bizony a műfajiságnak helye van a magyar filmművészetnek. Hogy egy önmarcangoló, keveset beszélő művészfilm sem értékesebb, mint az, amikor megy a gőzős. Aztán a kultúrpolitika nehezen hitte ezt el. Így aztán - tetszik, nem tetszik - a Magyar Zsáner meghalt. Élt 9 hónapot.

A dolog az úgy áll errefelé már pár évtizede, hogy nem szeretjük, ha néhány kacagófej megmondja, merre menjen az a filmművészeti sárga út. Ez persze, mint a tiszai örvény, egyre nehezebben lett kezelhető, az igazi vesztes pedig toronymagasan a zsáner lett. Nem is csoda tehát, ha néha irtózatos torzók születnek. Hiszen ahogy Joseph Heller is sugallta már: támogatást a jó filmekre adnak; de miből lesz a jó film, ha nem a pénzből?!

Persze ne legyek ilyen anyagias… Mert biza kell oda megbecsülés is. Mert Franciaországban például le lehet élni - sőt, érdemes - egy életet úgy, hogy ah, a sors komikusnak teremtett. És úgy, hogy van átjárás alfa és béta között. Minálunk akit az Úristen ide teremtett, az ne is álmodjon a túlpartról. Oda születni kell!

A tavalyi filmszemlén halvány remény csillogott fel, hogy a két kategória - műfaji és szerzői film - közelít egymáshoz. Hogy Latabár után ismét lesz kultúrája a magyar vígjátéknak, végre megszületik a magyar thriller, az akciófilm és mások. Hogy ezt idén miért kellett bevégezni, megvlaszolatlan kérdés marad. S hogy ezt miért egy leginkább műfaji filmekkel brillírozó rendező teszi, az egyenesen érthetetlen.

Senki ne gondolja, hogy megvetném a fiatal, a középnemzedék vagy az tapasztalt rendezők művészetét, de a félkarú óriást senki sem szereti. Ha pedig folyton lenyesegetjük a hajtásokat, csak Godzillát kapunk.

Mesék

Ma reggel a buszon, kicsit fázosan, a resti valamennyire forró teájának ízével vártam az indulást, amikor feltűnt egy régi ismerős, egy régen látott. Túllépve a reggeli kérdéseken, hogy ki hová, miért. Túllépve a tegnapokon próbáltuk befedni a heteket és hónapokat, amíg nem találkoztunk. A sok munka és mulatság között egyszerre feltűnt David Lynch bizarr nyulaival (Inland Empire) - ne kérdezze senki, honnan jött az ötlet, hogy pont róla kezdjünk el beszélni - majd megjelent John Maclain is, amint a homokozóban matchboxozó nyolcéveseket megszégyenítő módon likvidál egy helikoptert, majd egy egész vadászgépet.

S valahol a beszéd alján, visszamaradva mintha körvonalazódott volna a mozi lényege. A történetmondás szüksége és kikerülhetetlensége: a mese.

A perzsa

Iránról mindig az alma jut eszembe. Talán amiatt a perzsa idegen miatt, akivel Pithionban, a görög-török határon fekvő kisvárosban találkoztunk nyolc évvel ezelőtt. Athénba tartott: hazafelé. Isztambulban a fiával találkozott, az egyetlen helyen, ahol láthatták egymást. Almát osztogatott az utastársainak.

Márait képzeltem mindig ilyennek, az örök emigránst. Egyetlen hatalmas, kicsit kopott börönddel, kimért járással, aki talán rá se gyújt, de mintha mindig dohányozna. Tökéletes összhangban van önmagával és környezetével, feltűnés nélkül, de mindent folyamatosan megfigyel: békét keres.

Az iráni lassan és nyugodtan beszélt, keveset, keleti türelemmel mégis volt a stilusában valami elegáns cifraság. Olyasmi, amivel az iráni használatitárgyak kanyargó vonalait követve találkozunk. Az iráni arcára már egyáltalán nem emlékszem, fontosabb volt a sorsa. A “hagyományörző” szakállas fanatisták elől menekült, s magával vitte országa hagyományait.

WPvideo 1.10

részlet a Persepolis című fimből

A kút

Ingáztam egész nap a pince és a lakás között, sorra vittem le a régi székeket, asztalokat, széttőrt szék és asztallábakat. A csigalépcső, ami a pincébe vezet, néhol már teljesen elporladt, a lépcsőfokok kilazultak, akárcsak az elektromos vezeték, a tömör nedves levegő miatt. Odalenn a teljes sötétség uralkodik, s csak az udvarra nyíló felső ablakokon szűrődik át egy egészen keskeny fénynyaláb, amely éppencsak rávilágít a lehordott szekrény (?) asztal (?) darabjaira. Amúgy fekete minden.

Valahol beljebb a kanyargó járatok mélyén egy korhadó ajtó mögött hirtelen továbbmélyül a sötétség: lefele. A kúton semmi káva, csupaszon zuhan majd tizenötméteren át egészen a négyfokos vízbe. Errefele rég nem járt senki, a ház lakói sem tudnak róla: fentről tompa döngés, talán az udvarra álló autók motorzúgása. A mély hangok itt sűrűbbek és öblösebbek, a magashangok mégjobban elvékonyodnak. Különben csend van. Ízekre szedett csend.

Felfelfele a lépcsőn látszik az udvar és egy szelet az égből, tél van, a késő délutáni fényeket elnyeli az este, épp csak a lépcső körvonalai látszanak. Mintha valami visszahúzna, a léptek nehezednek.

Mozi

Dédnagyapám hajóskapitány volt a Dunán. Művészettörténetet és filozófiát tanult. Most - a költözködés során - előkerültek régi holmijai. Egy régi, kopott földgömb a kamra mélyéről, levelek könyvek lapjai közül, széljegyzetek, pecsétek fotók és régi képek.

Hajóskapitányként bejárta az egész folyót: riportot írt a vukovári fogságról, hajózott Pesten és a bécsi Dunán. Utolsó évtizedeit - az ötvenes, hatvanas években - pesten élte, egy szűk szobában. Moziba járt. Külföldi filmeket nézett: Westerneket és kalandfilmeket.

Fatih Akin Lux díja

Fatih Akin új Filmje, Auf der andere Seite (A másik oldalról) nyerte meg az új filmes díjat, az Európai Parlament Lux díját. Az díjalapítását természetesen mi is üdvözöljük: formája egy filmtekercsből épített Bábel torony. De nem csak alakja miatt örülhetünk, az újjászülető európai mozinak szüksége van az elismerésre, bármilyen visszajelzésre. S Akin új filmje - a trailer alapján - úgy tűnik fel, megérdemelten kapta.

WPvideo 1.10

Két percbe sűrített százhuszonkettő ugyan nem árul el sokat a filmről, ám a néhány mondatra zsugorított szerepek őrzik a film hangulatát. Nem tudom tetszik-e majd ha megnézem, de ha csupán ez a két perc marad fenn eről a filmről megérte elkészíteni.

Az idők jele

Ó, idők, ó, erkölcsök! – kiáltott fel egy római úgy kétezer éve, és ezt a felkiáltást azóta is előszeretettel alkalmazzák mindazok, akik szerint a „bezzeg az én időmben” igenis elfogadható társalgási fordulat. A velem megegyező életkorúakat ugyan a vitustáncos röhögés kerülgeti, ha ez a mentalitás valahol előkerül, nemrégiben viszont olyan történt velem, aminek hatására kezdem azt hinni, hogy az idők tényleg egyre satnyulnak, a vaskor vénül és nyakunkon a színes-szélesvásznú (sőt 3D-s) apokalipszis.

Amikor a tévék elkezdtek kereskedelmiesülni, hirtelen nekünk is meg kellett ismerkednünk a filmművészet és a piacgazdaság összeférhetetlenségével olyan módon, hogy a filmeket elkezdték részekre vágni, a részek közötti űrt meg reklámmal kitölteni. Én akkor vendettát hirdettem a kereskedelmi tévék ellen, ami szerény eszközeimmel annyit jelent, hogy nem nézek filmet – és egyéb értelmes műsor nem lévén, semmit – ezeken a csatornákon. (Sajnos még egyetlen nézettségi felmérésbe sem estem bele, úgyhogy a statisztikáikat nem rontom. De eljön még az a nap, amikor megcsörren a telefon, egy nézettségmérő lesz a másik végén, és az lesz az én bosszúm napja..) A tévéket azonban meg lehet érteni – utálja az ember vagy sem, nekik több pénzük lesz a reklámszünettel.

Hanem a tévénézőt, aki még örül is ennek, no azt már nem lehet megérteni. Hogy ki lehet menni sörért? O tempora! és a hangulat? a film egysége? Vagy menjek a francba a mániáimmal?

Juszt se. Inkább moziba megyek. Ott nincs szünet. Véltem eddig.

Történt ugyanis, hogy egy vidéki pláza mozijában jegyet váltottam a friss Karib-tenger-filmre, és befelé menvén megakadt a szemem egy lefűzőlapba csomagolt A4-es figyelmeztetésen, és körülnézve két tucat hasonlón: „Az Önök kérésének engedve A Karib-tenger kalózai 3 – A világ végén vetítésébe öt perc szünetet iktatunk be.”

A kacifántos nyavalyatörés rángassa a vezetőségnek még az ükunokáit is: tényleg megtették. Egy jelenet közepén elvágták a filmet, Hans Zimmer fantasztikus zenéjével együtt. Világosba borult a nézőtér, és valami hiphop-jellegű izé kezdett el szólni Hans Zimmer helyett. És a nézők ültek a helyükön, és egy se mozdult, és egy se szaladt ki sörért.

O mores! és a hangulat? és a film egysége? Vagy menjek máshová a mániáimmal?

De hová? Ha már a mozi is?

Merem remélni, hogy az „Önök kérték”-szöveget a mozivezetők csak a lelkük legmélyén feltámadó bűntudat mardosása miatt tették ki. Bele se gondolok, hogy mi van akkor, ha tényleg nézők tömege ostromolta őket a tévés megszokások és a film 168 perces hossza közötti összeférhetetlenség miatt. Mert akkor tényleg nincs mit kezdeni ezzel a világgal.

Honfiúi kesergés az magyar DVD-piacnak állapattyárúl

A minap egy barátom betért egy DVD-üzletbe, frissen megjelent kedvenc filmjét keresve. A film maga nem egy világhíres alkotás (sportfilm – az illető érdeklődése e tárgyban valahol az egészséges férfiösztön és totális elborultság között leledzik), de ez még nem ok arra, hogy az üzlet eladója kidüllessze a szemét, és közölje, hogy pedig ő még erről nem is hallott soha életében, Isten őt úgy segélje. Mi az, hogy nem ok – nem is ürügy!

Márpedig az eladó a szemeit kidüllesztette, és közölte, hogy ő még erről nem is hallott soha életében, Isten őt úgy segélje.

Az eladó hozzáállása és a magam elvárásai között némi finom eltérést vélek felfedezni. Olyasmi finom eltérést, mint amekkora például 9/11 texasi és iráni értelmezése között feszül, vagy amekkora különbség abban van, ahogyan a Zengőre néz egy mélyzöld és militáns-barna személy. Én ugyanis valami mást várok egy szaküzletben.

Például ha bemegyek a csavarboltba, akkor elvárom, hogy az eladó a kezembe nyomja az általam megkívánt méretű csavart, de azonnal. Ha pedig bemegyek a kutyaboltba, és kérek két kiló spánielt, akkor a dolgok rendes menete szerint az eladó csak odanyúl a polcra és már csomagolja is. Ha meg mégsem? Akkor elmondja, honnan tudom megrendelni, és/vagy mikorra hozatja ő azt ide, az üzletbe, a kedves vásárlónak saját kezébe bele. És mennyiért. Ugyanis ez az eszményi eladó nagyon jól tudja, hogy ő nem szívességből áll ott, a feladatát nem társadalmi munkában vagy kommunista szombatként végzi, hanem pénzt kap érte. Nem a fáról szüretelt pénzt, hanem az én pénzemet. Emiatt aztán azt a fajta kapcsolatot, ami közöttem és közötte fennáll, „szolgáltatásnak” nevezik.

Szolgáltatás-e a szemkidüllesztés és annak közlése, hogy ő még erről nem is hallott soha életében, Isten őt úgy segélje? Meglehet, de ha úgy is van, az nekem nem kell. Azért nem fizetek. Ha meg nem fizetek, akkor az eladónak felkopik az álla, három éhes kisgyerek sír majd odahaza, és ő előbb-utóbb komolyan elgondolkodik a Lánchídról bemutatott magasugrás vonzó előnyein. Így működik az a csúnya kapitalizmus. Szolgáltatás XOR állfelkopás, nem-szolgáltatás XOR megélhetés. A XOR a logikai „kizáró vagy” jele, magyarul: „a kettő együtt nem működik”.

A hiba ott van az eszmefuttatásban, hogy említett eladónk nem látszott éhezőnek. Nem szolgáltatott, mégis megélt. Valami kiütötte a XOR-t az egyenletből.

Valószínűleg az, hogy az egyenlet csak kapitalizmusban áll fenn. Ha verseny van. Ha nem van verseny, akkor a bolt azt csinál és nem csinál, amit akar, mert az ember kénytelen ott vásárolni holnap is és holnapután is. Márpedig egy nagyvárosban fél tucat hely, ahol DVD-t lehet venni, az bizony nem verseny. Az még e fél tucat hely saját, kényelmes, különbejáratú monopóliuma a környékükre. (Persze van internetes üzlet is, de az saját magát üti ki a versenyből a film árával megegyező postaköltség miatt.) A monopóliumra pedig a következő formula érvényes: nem-szolgáltatás-és-azt-csinálás-amit-csak-akar AND megélhetés.

Az AND-et ismerjük. Ismerik az internetszolgáltatók, az állami hivatalok, a BKV, a MÁV. És szeretik. Kedvenc logikai műveletük. Hogyne!

Nagy kár, hogy a DVD-piac is így működik. Vajon mikor jön el szép hazánkba a durva, versengős, vetélytárs-kiéheztetős kapitalizmus áldott világa? Ebben a nagyszerű világban a barátom majd odasétálhat az üzletbe, kérheti a kedvenc filmjét (legyen az akármilyen sportfilm), és oda is adják majd neki. Szép új világ, utópia!

(Utóirat. Ennek az utópiának megfelelő üzlet már ma is létezik Magyarországon. Ezen a blogon nem vagyok újságíró, hanem mezei magánember, úgyhogy reklámozhatok: a Mammut 2-ben tessék keresni, mínusz első szint, szemben a Saturnnal.)

Kiwi!

Úgy tűnik, a kisfilmek igazi médiuma az internet. Remek darabokat találhatunk, elég egy kicsit szétnézelődni a Youtube-vidéken. Nem elfelejtve megemlíteni, hogy a kisfilmek közül is a legjobbaknak, az animációsoknak nemsokára igen színvonalas versenyét láthatjuk az Anilogue-on - most egy internetre alkotott darabot ajánlok figyelmetekbe. A Kiwi! (alul) vicces-szomorú darab, három perce és kilenc másodperce alá akár Jonh Williams is írhatott volna valami hősies zenét. NB: a kivi röpképtelen madár.

(Amúgy ez is versenygyőztes darab, a Weblog Awards 2007 "Az év videója" válogatásába került be.)

Clio vs. Calliope

Amikor épp nem Filmtekercset írok, akkor történészhallgató (is) vagyok. A két tevékenység metszéspontjában a történelmi filmek állnak; csoda-e, hogy rajongok értük? Különösen akkor, ha olyan zseniálisra sikerülnek, mint a 300. (Kritika a Tekercsen.) Ámde elképzelem az ókorász professzort, amint megnézi a filmet, és utána bosszankodva áll fel... bizony, volna rá oka.

A címben szereplő hölgyek egyike a történetírás múzsája, másika a himnuszköltészeté. Szóval, témánk, hogy (1) meg kell-e köveznünk a "fantáziáját szabadjára engedett" történelmi filmet? És ugyanennek a kérdésnek a visszája (2): szabad-e, hogy a történelmi filmben a történelem puszta díszlet legyen? Végül továbbgondolása (3 - á la Murphy): lehet-e egyáltalán több a történelem egy filmben, mint puszta díszlet?

Juszt sem fogom feltalálni a spanyolviaszt azzal, hogy most kimerítően megválaszolom ezeket a kérdéseket; egyrészt, mert a csuda se akar tudálékosnak látszani, másrészt, mert ez blog és nem egy esszéfeladat. De röviden azt gondolom, hogy (1) néha, (2) persze, (3) naná, hogy.

Mert igenis meg kell kövezni a filmet, ha úgy hiteltelen, hogy közben az ellenkezőjét hirdeti magáról. A Szaladinos-Jeruzsálemes darab például (ahá: "Mennyei királyság") okos és hű akart lenni, közben pedig a legostobább filmek egyike lett, amit látni volt szerencsétlenségem. A francia kovácslegény megmutatja a hülye araboknak, hogyan kell a sivatagban vizet találni, majd előjön a szabadságegyenlőségtestvériség programjával a középkori lovagok között... persze, Pistike, gyógyulj csak szépen. Követ rá! Másrészt viszont a 300-ban is találhatók égbekiáltó marhaságok, mégsem kérjük rajta számon - én legalábbis nem teszem, sem a kritikusok, sem az amerikai közönség, mondjuk attól az ember nem is várja. A 300-ról ugyanis ordít, hogy csak hősköltemény akar lenni, abban pedig Homérosz óta nem divat a történészi pontosság.

De létezhet egyáltalán hiteles történelmi film? "Naná, hogy", idézem magamat tíz sorral fentebbről. Abszolút kedvencem, az Alexander éppen ezen bukott el. Olyan pontossággal rekonstruálta a hellenisztikus elveket és gondolkodásmódot, hogy azt a huszonegyedik század közönsége nem bírta lenyelni. És jöttek a vádak: Nagy Sándor ezrével áldozza fel az embereket saját ambíciójának az oltárán, és különben is homokos, hogyan lehessen szeretni az ilyen főhőst? Sőt, egyes (naná, hogy :) amerikai fundamentálkeresztények azzal is előállottak, hogy tilos megnézni ezt az erkölcstelen filmet.

Hja, kérem, ez a történelem, nem a vízkutató kovácslegény. Gyomor kell hozzá. Ha az ember szembesül vele, hogy a dolog nem csak mese a töritankönyv lapjain, hanem tényleg így is volt, hajlamos kisietni a vetítőteremből.

Oliver Stone tehát meg is bukott az Alexanderrel, de rettenetesen. A 300 viszont arat. Nagyon jól teszi, én is meg fogom nézni a moziban másodjára is (a sajtóvetítés után), de bizonyos következtetéseket azért le kell vonnunk: Calliope erőteljesen nyerésre áll, Clio meg, szegény, visszabújhat a sarokba egyedül nézni az Alexandert. Kár érte: jó lenne már látni a vásznon egy újabb hiteles darabot. Ám alig hiszem, hogy ez egyhamar bekövetkezne.

Neurománc

Miután két hétig vadásztam a Neurománc új kiadását, sikerült megszereznem, és a vizsgaidőszak bevégeztének örömére el is olvastam. Zseniális, de ezt úgyis tudja mindenki, aki már hallott róla, és ha nekilátnék dicsérni, nem én lennék az első (de a századik se) a magyar weben. Úgyhogy inkább szomorkodok egy sort, amiért nem a rendes Filmtekercs oldalain méltathatom e művet.

Ha ugyanis ott méltathatnám, az azért lenne, mert film készül belőle. De nem készül. Hogyhogy, miért - ez érthetetlen számomra. A Neurománcnál megfilmesíthetőbb könyv nincs is: a leírásai, párbeszédei, hangulatteremtő eszközei szinte egy az egyben vászonra kívánkoznak, nem lenne valami nehéz dolga a rendezőnek, látványtervezőnek és forgatókönyvírónak. (Mindenesetre sokkal könnyebb dolguk lenne, mint amilyen Peter Jacksonnak és csapatának volt, s lám, ők is parádésan teljesítettek). Jókora rajongótábort is maga mögött tudhat a film, végül pedig a GiTS és a Mátrix után a meg nem értés kockázata sem állna fenn.

Világszerte rajongott mű, bejáratott műfaj, könnyű átfordíthatóság - hiába, nem is hallani arról, hogy bárki is komolyan fontolgatná a Neurománc-filmet. Persze találni a neten elég pletykát stúdiókról, amelyek birtokolják a jogokat, tervezett filmváltozatról is, még forgatókönyv is létezik (elég beírni a “neuromancer film” szavakat). Egyetlen hihető sem akad közöttük. Ugyan miért nem?

Lehet, hogy azért, mert egy Neurománc-film, ha közepesen tehetséges rendező készíti, úgy hatna, mint egy Mátrix-koppintás. Erre a gondolatra persze felhördül mindenki, aki ismeri a regényt, hiszen a könyv másfél évtizeddel régebbi a Wachowski-testvérek filmjénél, sőt a Neurománc teremtette meg magát a műfajt is, melynek aztán a Mátrix lett leghíresebb darabja, és tovább “sőt”: a “mátrix” szót is Gibson találta ki a mindannyiunknak ismerős “adathálózat” értelemben - szóval ha már koppintást emleget az ember, éppen fordítva kellene azt érteni. Mégis, a cyberpunk-látomást a Wachowskik alakították látvánnyá és mozgóképpé: ez a műfaj visszavonhatatlanul a Mátrixé lett a világ szemében. Új megjelenést, új képvilágot, új filmes eszközöket kellene kitalálni ahhoz, hogy ez a könyv a Mátrix után joggal szerepeljen még a vásznon. Nem mondom, hogy a Wachowskik lezárták az élőszereplős cyberpunkot, de pokoli nehéz feladata van annak, aki alkotni akar őutánuk. Igazán nagy rendező tudná csak megcsinálni.

A kérdés mármost annyi: meri-e valaki? Remélem, lesz ilyen. Most nekifekszem a két következőnek - Számláló nullára és Mona Lisa Overdrive -, és irracionálisan reménykedem abban, hogy mire leteszem a könyvet, ez a hír fogja várni, hogy felküldhessem a Filmtekercs hírrovatába: “Film készül a cyberpunk atyjából - 2011-re moziban a Neurománc!”

Álom, persze. De nem így voltunk A Gyűrűk Urával is?

Nehéz a dolga a katonának

A katona reggel fölkel, csőre tölti a pendrive-ját és a sajtóigazolványát, aztán elmegy a csatába dokumentumfilmet nézni.

A küzdelem lényege abban áll, hogy míg néhány alattomos dokumentumfilm minden eszközt bevet, hogy te elaludjál a nézőtéren, addig neked ébren kell maradnod. Sőt, nemcsak hogy ébren kell maradnod, de úgy kell figyelned a filmre, hogy később össze tudj róla hozni egy jó flekknyi értelmes szöveget. Nehéz csata: az ellenfél tízperces beszélő fejekkel, dögunalmas sztorikkal és az alkotó fantázia teljes hiányával támad, a katonának pedig nincs egyéb fegyvere a kávénál - szóval a túlerő nyomasztó. De megvívjuk becsülettel.

Komolyan mondom, az olyan dokumentumfilmest, aki képes tíz percen át egy darab beszélő fejet mutatni a vásznon, és aztán bevág valami hullámzó vizet összekötésnek az újabb fejhez - az olyat statáriális eljárás keretében rögtönítélő bíróságnak kellene eltiltania a kamerától. Ne mondja nekem senki, hogy ez az illető arc bemutatásának egyetlen módja. Ne mondja senki, hogy nem lehet feldobni a filmet egy kis vizuális fantázia segítségével, némi leleménnyel, ötletességgel, humorral is akár. Mert fel lehet.

Példa rá a Miss Universe 1929. A film története nem épp a legérdekfeszítőbb, még úgy sem, hogy civilben történészhallgató volnék, de a kivitelezés remekbeszabott. Eleget dicsértem a hivatalos tekercses kritikában, tessék elolvasni - a lényeg az, hogy a rendezőnek volt stílusa, fantáziája és mersze a témát bátran kezelni. Követendő példa a dokumentumfilmek között - a fent említett és vágyott statáriális bíróság mellékbüntetésként azt is kiszabhatná, hogy a vétkes rendező legyen köteles százszor megnézni ezt a filmet, és aztán leírni tíz oldalban (Times, tizenkettes betűméret, másfeles sorköz), hogy mit tanult belőle.

Addig is, amíg ez bekövetkezik, a katona felkel, csőre tölt, és aztán néz, néz, néz. Majd ír egy kedves kritikát, és legföljebb kidühöngi magát a blogban. Nehéz a dolga, mondtam volt fentebb.

A vizsgaidőszak borzalmairól egy elmulasztandó film kapcsán

Vizsgaidőszak. Ismerős? Éjjel háromkor rájönni, hogy még tíz tételt nem tudok, tea a termoszban, reggel zuhany és öltöny és reménykedünk a mázliban. Utálatos egy hajtás. Persze tudom, hogy később kedves emlék lesz, de ez az aktuális hajnali hármas kétségbeeséseken nem segít.

Ami pedig abszolút nem segít, sőt inkább dühíti az embert, az az, ha valami buta vizsga miatt egy igazán fontos dologról marad le. Mint én, most csütörtökön. Aznap ugyanis két esemény versenyzik egymással: egy történelem szigorlat (egyháztöri) és egy sajtóvetítés (Véres gyémántok).

Na ne szórakozzunk, emberek, kiáltottam fel magamban, amikor már éppen boldogan írni akartam a szerkesztőségi maillistára, hogy “vállalom!”, és megpillantottam a dátumot. Egyháztörténet vs. Véres gyémántok? “Szegény vizsga labdába nem rúghat”, diktálja az ösztön. Aztán jön a józan ész (a nyomorult!), és elkezd sugdolózni: “szigorlat!” “ettől függ a következő félév!” “még talán az egyetem befejezése is ezen múlik!” - és addig sugdolózik, míg le nem mondok a filmről.

Ezt hívják racionális döntésnek. Fene megeszi a fajtáját. Mit akar a racionalitás egy bölcsész-filmmániákus-újságírópalántától? Miért nem hagy békén? Élvezi, hogy kiszúrhat velem?

Ha az a szigorlat nem sikerül nagyon jól, komolyan azt fogom hinni, hogy rossz döntést hoztam.

Haragszom

Olvasom az Apocalypto kritikáit két neves portál filmes oldalán. A két neves portál általában igen kevéssé konzervatív, annál inkább merész és elfogadó. De az Apocalyptót úgy nézték, mintha beléjük állt volna a megveszekedett karómerevség.

“Véres!” - mondják. “Fröcsög!” “Gyerekeket csapkodnak benne a falhoz!” “Szíveket tépnek ki!” És: “Mel Gibson, te vérfarkas!” Ejha. Angolkisasszonyok zárdájává lett újabban az Index és az Origo? Vériszonytól szenvedő lánykákat küldtek a vetítésre? És hogy a csudába’ képes úgy kritikus megnézni az Apocalyptót, hogy nem veszi észre se a kultúraábrázolást, se a szereplők remekelését, se a csodálatos látványvilágot?

Persze költői kérdés ez; nagyon is világos, hogyan képes. Úgy, hogy már eleve szent borzadállyal ült be a vetítésre, tudva, hogy “Gibson” = “utáljuk kategória”. Természetesen nálam is létezik “utáljuk kategória”, például elvből nem néztem meg a Da Vinci-marhaságot és már jóelőre rühelltem az Eragont (örültem is, amikor kibizonyult róluk, hogy - kedves filmkritikatanárom szavaival élve - tényleg egy rakás trágya mindkettő) - node nem is írok róluk kritikát, hanem meghagyom ezt a nálamnál elfogulatlanabbaknak.

E portálok egyik kedves szerzője az ősszel már pszichiáterhez akarta küldeni Shyamalant. Most ezt tennék Gibsonnal is. Nekem pedig karót vernének át a szívemen (amint azt ki is mondják: ha valakinek tetszik ez a film, az ellen fokhagymakoszorút és karót kell alkalmazni iziben). Tudjátok mit? Én meg azt küldeném pszichiáterhez, aki egy ilyen filmből az erőszakos képeken kívül semmi másra nem bír emlékezni; gond lehet az illető érdeklődési irányaival, az biztos. És annak vernék át karót a szívén, aki újságíró létére kritikát ír egy olyan filmről, amiről már jóelőre eldöntötte, hogy utálni fogja.

Aztán várom a Grindhouse értékelését. Nyakamat rá, hogy nem az erőszakról fognak szólni a kritikák.


UPDATE: a Népszabi is lehúzta a filmet, a Magyar Nemzet és a Heti Válasz dicsérte. Fenti két portál szimpátiája közismert. Isten mentsen a politikának még árnyékától is, de szegény Apocalypto hazai fogadtatásában némi jobbos-balos szemellenzőt vélek fölfedezni. Csak aztán azt ne higgye valaki, hogy nekem is ezért tetszett.