Amikor épp nem Filmtekercset írok, akkor történészhallgató (is) vagyok. A két tevékenység metszéspontjában a történelmi filmek állnak; csoda-e, hogy rajongok értük? Különösen akkor, ha olyan zseniálisra sikerülnek, mint a
300. (Kritika a Tekercsen.) Ámde elképzelem az ókorász professzort, amint megnézi a filmet, és utána bosszankodva áll fel... bizony, volna rá oka.
A címben szereplő hölgyek egyike a történetírás múzsája, másika a himnuszköltészeté. Szóval, témánk, hogy (1) meg kell-e köveznünk a "fantáziáját szabadjára engedett" történelmi filmet? És ugyanennek a kérdésnek a visszája (2): szabad-e, hogy a történelmi filmben a történelem puszta díszlet legyen? Végül továbbgondolása (3 - á la Murphy): lehet-e egyáltalán több a történelem egy filmben, mint puszta díszlet?
Juszt sem fogom feltalálni a spanyolviaszt azzal, hogy most kimerítően megválaszolom ezeket a kérdéseket; egyrészt, mert a csuda se akar tudálékosnak látszani, másrészt, mert ez blog és nem egy esszéfeladat. De röviden azt gondolom, hogy (1) néha, (2) persze, (3) naná, hogy.
Mert igenis meg kell kövezni a filmet, ha úgy hiteltelen, hogy közben az ellenkezőjét hirdeti magáról. A Szaladinos-Jeruzsálemes darab például (ahá: "Mennyei királyság") okos és hű akart lenni, közben pedig a legostobább filmek egyike lett, amit látni volt szerencsétlenségem. A francia kovácslegény megmutatja a hülye araboknak, hogyan kell a sivatagban vizet találni, majd előjön a szabadságegyenlőségtestvériség programjával a középkori lovagok között... persze, Pistike, gyógyulj csak szépen. Követ rá! Másrészt viszont a 300-ban is találhatók égbekiáltó marhaságok, mégsem kérjük rajta számon - én legalábbis nem teszem, sem a kritikusok, sem az amerikai közönség, mondjuk attól az ember nem is várja. A 300-ról ugyanis ordít, hogy csak hősköltemény akar lenni, abban pedig Homérosz óta nem divat a történészi pontosság.
De létezhet egyáltalán hiteles történelmi film? "Naná, hogy", idézem magamat tíz sorral fentebbről. Abszolút kedvencem, az Alexander éppen ezen bukott el. Olyan pontossággal rekonstruálta a hellenisztikus elveket és gondolkodásmódot, hogy azt a huszonegyedik század közönsége nem bírta lenyelni. És jöttek a vádak: Nagy Sándor ezrével áldozza fel az embereket saját ambíciójának az oltárán, és különben is homokos, hogyan lehessen szeretni az ilyen főhőst? Sőt, egyes (naná, hogy :) amerikai fundamentálkeresztények azzal is előállottak, hogy tilos megnézni ezt az erkölcstelen filmet.
Hja, kérem, ez a történelem, nem a vízkutató kovácslegény. Gyomor kell hozzá. Ha az ember szembesül vele, hogy a dolog nem csak mese a töritankönyv lapjain, hanem tényleg így is volt, hajlamos kisietni a vetítőteremből.
Oliver Stone tehát meg is bukott az Alexanderrel, de rettenetesen. A 300 viszont arat. Nagyon jól teszi, én is meg fogom nézni a moziban másodjára is (a sajtóvetítés után), de bizonyos következtetéseket azért le kell vonnunk: Calliope erőteljesen nyerésre áll, Clio meg, szegény, visszabújhat a sarokba egyedül nézni az Alexandert. Kár érte: jó lenne már látni a vásznon egy újabb hiteles darabot. Ám alig hiszem, hogy ez egyhamar bekövetkezne.
