Az esetről sokan cikkeztek, így nem részletezném hogyan került a Bűn és bűntelenség című dokumentumfilm díszbemutatója az Urániából a Menta teraszra. Azt viszont szívesen elmesélem, hogy rengeteg ember volt ott, több mint amennyi befér és nagyobb érdeklődéssel, hogy ez eltántorítsa őket. A Menta terasz pedig megtett mindent, a film több helyszínen és annyiszor került bemutatásra, amennyiszer még igény volt rá. "Az Avatar óta nem láttam ilyet"- egy beszólás a tömegből. Én nem tudom, akkor pont Vietnamban voltam, de ott hetekkel előtte kellett jegyet venni, ha látni akarta valaki a kék lényeket 3D-ben.
De mindez nem a filmművészetnek szólt. Én még bőven nem születtem meg, amikor Biszku Béla belügyminiszter volt. A történelem pedig így szól róla: "300 ember kivégzése, 20 000 ember bebörtönzése, Biszku folyamatos nyomásgyakorlása az igazságszolgáltatás felé a súlyosbításokért". Mégis, hogy gondolok erről valamit, az inkább filmes dolog.
Van egy dokumentumfilm Archaikus torzó címmel (Dobai Péter, Koltai Lajos: Archaikus torzó, BBS, 1970 - elkészültekor: betiltva). Egy fiatalember életét ismerjük meg: hol dolgozik, hogyan edz, hogyan táplálkozik, miket olvas, és miket ír. A bemutató jellegű hangvételből lassan kitör a személyes tragédia. A csupa izom férfi, aki fennhangon szavalja írásait, egyszer csak elsírja magát a kamera előtt. Amikor először láttam, zavarban voltam. Azt éreztem, hogy ezt nem illik, hogy le kéne állítani a felvételt. Pedig senki nem szól semmit, senki nem tesz semmit, az operatőr és a rendező csak áll, a kamera pedig veszi, amit látnak. A film során nincsenek jelen az alkotók, csak a férfi, aki magától nyílik meg, egészen váratlanul. Döbbenetes élmény.
Aztán ki ne ismerné Jacques Cousteau-t a korai természetfilmek sztárját, aki a televízión keresztül elhozta a családoknak a tengeri élővilág ismeretlen csodáit - de nem csak bemutatta, meg is ölte őket, mert úgy könnyebb osztályozni. Rég volt részem olyan horrorban, amit a manapság DVD-n kiadott Cousteau-filmek láttán átéltem. Víz alatti bombával robbantott, hogy utána kihalássza és a parton fekvő, haldokló halakat szemügyre vegye. Másképp nem lehet - nyilatkozza teljesen természetesen. Szerencsére Cousteau már meghalt, így sztárként térhetett meg a csend világába. Ha élne, biztosan "szembesítenék" tetteivel a környezetvédők.
És akkor vissza Biszku Bélához és a róla készült dokumentumfilmhez. Értékes dokumentum ez és nem véletlen, hogy ennyi ember kíváncsi rá és remélem mindenki meg is tudja majd nézni. Egyedül az kár, hogy most készült el és nem korábban, hiszen most egy olyan ember szembesítése zajlik, akit 50 éve senki nem szembesített és most azért ő kerül elő, mert ő még él, a többiek meg már nem.
Kár továbbá, hogy a filmkészítők bohóckodnak a filmben, ezt sehogy sem értettem, helyenként olyan hangulatot árasztanak, mintha az év diákcsínyére készülnének. Az, hogy csellel jutnak el Biszkuhoz, egy technika és ezt idővel be is ismerik a volt belügyminiszternek. De hogy a film végén, amikor megpróbálják megbánásra bírni, gyakorlatilag többet halljuk a készítőket, mint a dokumentumfilm alanyát - talán ez is egy technika, de kicsit erőszakos. S ha erre pedig az a válasz, hogy az alany személye szentesíti az eszközt, akkor ott vagyunk, ahol a part szakad. De ezt sem szabad ám félreérteni, a filmben nincsen semmiféle erőszakosság, a két filmes hosszan beszélget "Béla bácsival", aki szívesen mesél nekik arról, hogyan gondolja másképp. A végén még a könyvét is dedikálja nekik - búcsúzóul.
De nem csak Biszku szólal meg a filmben, megszólalnak olyanok is, akik 1956-ban halálra voltak ítélve, s ma mégis élnek. Élnek úgy, hogy a halál árnyékában is éltek már. Őszinte, igazán szívszorító képsorok: mély tiszteletet és bánatot ébresztenek.
"Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint a húr, ha pattan.
Tarkólövés. - Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. -
Der spring noch auf, - hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen."
(Radnóti Miklós: Razglednicák)
