A Mozifanatikusok éjszakája tipikusan az a rendezvény, ahol a magamfajta kisember küzd és bízva bízik azért, hogy beteljesüljön a gondosan eltervezett programálma, aztán amikor rádöbben, hogy ezzel több ezer kisember van így, már csak abban reménykedik, hogy azért valamelyest megtérüljön az estébe belefeccölt 2490Ft-ja.
Péntek este ott álltam én is sebzett lábbal sántikálva, asszonykámra – nevezzük Ritának, mert így hívják – támaszkodva a fanatikusok között. A Westend csúcsán több száz kiéhezett fiatal: alter, rapper, atompunk. Néhány kisiskolás, akiknek az ünnepre való tekintettel ma éjjel nem lőtték fel a pizsamát; megjegyzem, ha egyszer szülő lennék, én is elengedném a kölyköket, s talán velük is tartanék, ahogy tette mindezt jónéhány családapa is. Aztán persze megjelentek a szinglinők mintapéldányai és egy-két vállalkozókedvű kisnyugdíjas is. Szép kis csapat verődött össze, kapunyitáskor azonnal érvényesült is a csordaszellem. Első rémületemben még az internetes tárgyfelvétel beköszönte előtti egyetemi évek pörögtek le a szemem előtt, de csakhamar kiderült, hogy ez rosszabb. Lelkes lánytömeg üvöltő hangorkán kíséretében rohanta meg a kitárt kapukat, akiket hős lovagjaik toltak maguk előtt, nem kis felfordulást okozva. A „biztiboyok” is csak nézegettek egymásra, hogy „na most mi lesz”. Első körben nem is lett semmi, a mozitermeknél aztán már rendeződött a helyzet. Szóval nem volt egyszerű bejutni: paráztam is kicsit nehogy úgy járjak, mint A gazdatest főhőse, hogy az áradatban rossz leány kezét fogjam meg.
Bejutva nyugtáztuk is gyorsan, hogy inkább a kevésbé népszerű, vagy többször vetített filmek közül válogatunk az eredeti terv helyett, mert egyből láttuk, hogy a Viharsziget itt már szóba sem jöhet. A breaktáncosok és hajfodrászok mikroközössége személy szerint engem nem kötött le, nem is értem, mi közük van nekik a filmművészet világához, de ez van, ezt kell szeretni. A háttérzene ugyanakkor szimpatikus módon csupa-csupa filmes muzsikában merült ki. A Collateral hibátlan diszkós mészárlásának betétdala (Paul Oakenfeld: Ready Steady Go) pedig kellő adrenalint biztosított, hogy betörjünk az egyes termekbe. Végül a Brooklyn mélyén, a Légió, a Párterápia és az Így neveld a sárkányodat darabok jutottak nekünk.
A Brooklyn mélyén egy közepes rendőrdráma a Kiképzés rendezőjének tolmácsolásában. Antoine Fuqua három rendőr történetén keresztül próbálja megvilágítani New York városának sötét oldalát, amelynek sem a jó és a rossz oldalán egyensúlyozó beépített (Don Cheadle), sem a családfenntartás miatt megtévedt (Ethan Hawke), sem a már amúgyis kiégett (Richard Gere) zsaru nem tud ellenállni. Az Ütközések mintájára a történet szereplőinek útja időnként keresztezi egymást, amely ugyan jó ötlet, de nem elég a feszültség fenntartására, pláne úgy, hogy a közel két és fél órás film első fele lényegében az expozíció folyamatos ismétlésében merül ki. A második fél ugyan kellően izgalmasra sikeredett, de a beálló unalom miatt az előzményeket nehéz feledni. Fuqua ha egy kicsit is visszavett volna művészi hajlamaiból, egy újabb kiemelkedő bűnfilmet ünnepelhettünk volna.
A Légióval aznap este a B-filmek mezejére is ráléptünk, s meglepetésre – hőseinek időközönkénti lelkizését feledve – egy igazán korrekt filmet láthattunk. A magam részéről a Légiót egy ötletes ollózásnak tartom: az első Terminátor-film főszálát párosították az első Tremors-film sivatagi helyszínével, hogy az egészet zombifilmekből kölcsönzött ostromszituációval fűszerezhessék meg. A végére pedig egy szép gondolat is került, ugyanis még mennyei Atyánk is képes elismerni, ha hibázott.
A Párterápia az a romantikus vígjáték, amely összehozta a két nagy nevettőt: Steve Carellt (Office) és Tina Feyt (30Rock). Látszik is, hogy mindkettejük zseniális komédiás, azonban időnként érezhető, hogy nem igazán illenek bele a választott zsánerbe, hiszen a karakterfejlődésüket kifejtő pillanatokban láthatóan szenvednek. E néhány perc kivételével azonban tényleg fetrengeni lehet a nézőtéren a röhögéstől, különösen a pofás kis autósüldözés (két karambolban összeragadt kocsival kell a párocskának menekülnie Manhattan utcáin) és a páros sztriptízt lesz nehéz feledni. No és persze Tina Fey természetes szépségét, aki az Oscar-díjkiosztók után újfent megmutatja, hogy nem is olyan csúnyácska, mint amilyennek sorozataiban magát beállítja.
Az Így neveld a sárkányodat kapcsán először is becsületemre legyen mondva, hogy 3D-ben néztem volna szívesen, azonban a tömeg babzsákfotel hiányában – azokon filmes érdeklődés hiányában csókkirály párocskák hevertek – egyszerűen legyűrt. Az Így neveld a sárkányodat önmagában nem fogja megváltani a világot. Az alkotók egy egymást meg nem értő apa-fiú kapcsolat köré építettek fel egy igazi kalandfilmet, amelynek látványvilága – a sziklafalban épült vikingvárostól a sárkányokkal vívott csatákig – 3D nélkül is lenyűgöző. Ugyanakkor az Így neveld a sárkányodat humora valószínűleg csak a gyermekeket érinti meg, ahogy az idegen (sárkány)társak elfogadásáról szóló tanulságot is csak ők emészthetik meg, a nagyobbaknak pusztán az említett légi csaták élvezete maradhat.
Szóval félreértés ne essék, a Mozifanatikusok éjszakája természetesen jó buli volt, csak egy magamfajta magányos farkasnak – jelen esetben az emberkerülésre, s nem az asszonykámra célzok – a tömegiszony nem egyszerűen küzdhető le. Van egy évem, hogy mindezt kiheverjem, s akkor már reggel hétkor ott kártyázok a mozi előtt, mint anno az egyetemeken, hogy biztosan meglegyen a hőn áhított tanegység.
