Ó, idők, ó, erkölcsök! – kiáltott fel egy római úgy kétezer éve, és ezt a felkiáltást azóta is előszeretettel alkalmazzák mindazok, akik szerint a „bezzeg az én időmben” igenis elfogadható társalgási fordulat. A velem megegyező életkorúakat ugyan a vitustáncos röhögés kerülgeti, ha ez a mentalitás valahol előkerül, nemrégiben viszont olyan történt velem, aminek hatására kezdem azt hinni, hogy az idők tényleg egyre satnyulnak, a vaskor vénül és nyakunkon a színes-szélesvásznú (sőt 3D-s) apokalipszis.
Amikor a tévék elkezdtek kereskedelmiesülni, hirtelen nekünk is meg kellett ismerkednünk a filmművészet és a piacgazdaság összeférhetetlenségével olyan módon, hogy a filmeket elkezdték részekre vágni, a részek közötti űrt meg reklámmal kitölteni. Én akkor vendettát hirdettem a kereskedelmi tévék ellen, ami szerény eszközeimmel annyit jelent, hogy nem nézek filmet – és egyéb értelmes műsor nem lévén, semmit – ezeken a csatornákon. (Sajnos még egyetlen nézettségi felmérésbe sem estem bele, úgyhogy a statisztikáikat nem rontom. De eljön még az a nap, amikor megcsörren a telefon, egy nézettségmérő lesz a másik végén, és az lesz az én bosszúm napja..) A tévéket azonban meg lehet érteni – utálja az ember vagy sem, nekik több pénzük lesz a reklámszünettel.
Hanem a tévénézőt, aki még örül is ennek, no azt már nem lehet megérteni. Hogy ki lehet menni sörért? O tempora! és a hangulat? a film egysége? Vagy menjek a francba a mániáimmal?
Juszt se. Inkább moziba megyek. Ott nincs szünet. Véltem eddig.
Történt ugyanis, hogy egy vidéki pláza mozijában jegyet váltottam a friss Karib-tenger-filmre, és befelé menvén megakadt a szemem egy lefűzőlapba csomagolt A4-es figyelmeztetésen, és körülnézve két tucat hasonlón: „Az Önök kérésének engedve A Karib-tenger kalózai 3 – A világ végén vetítésébe öt perc szünetet iktatunk be.”
A kacifántos nyavalyatörés rángassa a vezetőségnek még az ükunokáit is: tényleg megtették. Egy jelenet közepén elvágták a filmet, Hans Zimmer fantasztikus zenéjével együtt. Világosba borult a nézőtér, és valami hiphop-jellegű izé kezdett el szólni Hans Zimmer helyett. És a nézők ültek a helyükön, és egy se mozdult, és egy se szaladt ki sörért.
O mores! és a hangulat? és a film egysége? Vagy menjek máshová a mániáimmal?
De hová? Ha már a mozi is?
Merem remélni, hogy az „Önök kérték”-szöveget a mozivezetők csak a lelkük legmélyén feltámadó bűntudat mardosása miatt tették ki. Bele se gondolok, hogy mi van akkor, ha tényleg nézők tömege ostromolta őket a tévés megszokások és a film 168 perces hossza közötti összeférhetetlenség miatt. Mert akkor tényleg nincs mit kezdeni ezzel a világgal.
Amikor a tévék elkezdtek kereskedelmiesülni, hirtelen nekünk is meg kellett ismerkednünk a filmművészet és a piacgazdaság összeférhetetlenségével olyan módon, hogy a filmeket elkezdték részekre vágni, a részek közötti űrt meg reklámmal kitölteni. Én akkor vendettát hirdettem a kereskedelmi tévék ellen, ami szerény eszközeimmel annyit jelent, hogy nem nézek filmet – és egyéb értelmes műsor nem lévén, semmit – ezeken a csatornákon. (Sajnos még egyetlen nézettségi felmérésbe sem estem bele, úgyhogy a statisztikáikat nem rontom. De eljön még az a nap, amikor megcsörren a telefon, egy nézettségmérő lesz a másik végén, és az lesz az én bosszúm napja..) A tévéket azonban meg lehet érteni – utálja az ember vagy sem, nekik több pénzük lesz a reklámszünettel.
Hanem a tévénézőt, aki még örül is ennek, no azt már nem lehet megérteni. Hogy ki lehet menni sörért? O tempora! és a hangulat? a film egysége? Vagy menjek a francba a mániáimmal?
Juszt se. Inkább moziba megyek. Ott nincs szünet. Véltem eddig.
Történt ugyanis, hogy egy vidéki pláza mozijában jegyet váltottam a friss Karib-tenger-filmre, és befelé menvén megakadt a szemem egy lefűzőlapba csomagolt A4-es figyelmeztetésen, és körülnézve két tucat hasonlón: „Az Önök kérésének engedve A Karib-tenger kalózai 3 – A világ végén vetítésébe öt perc szünetet iktatunk be.”
A kacifántos nyavalyatörés rángassa a vezetőségnek még az ükunokáit is: tényleg megtették. Egy jelenet közepén elvágták a filmet, Hans Zimmer fantasztikus zenéjével együtt. Világosba borult a nézőtér, és valami hiphop-jellegű izé kezdett el szólni Hans Zimmer helyett. És a nézők ültek a helyükön, és egy se mozdult, és egy se szaladt ki sörért.
O mores! és a hangulat? és a film egysége? Vagy menjek máshová a mániáimmal?
De hová? Ha már a mozi is?
Merem remélni, hogy az „Önök kérték”-szöveget a mozivezetők csak a lelkük legmélyén feltámadó bűntudat mardosása miatt tették ki. Bele se gondolok, hogy mi van akkor, ha tényleg nézők tömege ostromolta őket a tévés megszokások és a film 168 perces hossza közötti összeférhetetlenség miatt. Mert akkor tényleg nincs mit kezdeni ezzel a világgal.
