Most már hetek óta nem tudom magam rávenni, hogy dolgozzak. Kellemes splínben analizálom az életem tökéletesen értelmetlen megállapításokra jutva. Na, ilyenkor persze jöhet a Depeche Mode nehogy már egyszerű legyen kikecmeregni a gödörből, és ilyenkor jönnek azok a filmek, melyeket a tévéműsor vígjátéknak definiál, de melyeknek kevesebb köze van a vidámsághoz, mint Danny De Vitónak a magaslati levegőhöz.Amikor először láttam az Állítsátok meg Terézanyut! a legjobb barátnőmmel voltam. Bár nem dohányzom, a film után percekig némán fújtuk a füstöt magunk elé bámulva. Ki a franc mondta, hogy ez egy vígjáték? Mi vidám van abban, hogy egy lány, aki sajnos több rokonságot mutat velem, mint szeretném, tökéletesen elveszve a világban módszeresen szúrja el az életét? Na jó, de legalább van hepiend… sírva vígad a magyar, ahogy mondani szokták. Azóta sokszor próbáltam nem megnézi a filmet, aminek szinte kivétel nélkül mindig sírás lett a vége.
Hát igen, a napokban, a splínnek köszönhetően, sikerült megint egy olyan filmet levenni a polcról, amit talán jobb lett volna érintetlenül ott hagyni. Na, de miért – kérdezik fennhangon a műsorújság szerkesztők –, hiszen ez csak egy habkönnyű vígjáték! A film címe Álom luxuskivitelben, vagy ha jobban tetszik, Reggeli Tiffanynál. A fájdalmasan szép Audrey Hepburn egy feltehetőn mániákus depressziós lány szerepében szenved az élettől. A végén persze meglesz a cica, de egyrészt mindannyian tudjuk, hogy van élet a hepiend után is, másrészt, amíg addig eljutunk, szörnyű sok fájdalmon kell átesnünk, ha egy kicsit is belegondolunk, miről is szól ez a film.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése