Iránról mindig az alma jut eszembe. Talán amiatt a perzsa idegen miatt, akivel Pithionban, a görög-török határon fekvő kisvárosban találkoztunk nyolc évvel ezelőtt. Athénba tartott: hazafelé. Isztambulban a fiával találkozott, az egyetlen helyen, ahol láthatták egymást. Almát osztogatott az utastársainak.
Márait képzeltem mindig ilyennek, az örök emigránst. Egyetlen hatalmas, kicsit kopott börönddel, kimért járással, aki talán rá se gyújt, de mintha mindig dohányozna. Tökéletes összhangban van önmagával és környezetével, feltűnés nélkül, de mindent folyamatosan megfigyel: békét keres.
Az iráni lassan és nyugodtan beszélt, keveset, keleti türelemmel mégis volt a stilusában valami elegáns cifraság. Olyasmi, amivel az iráni használatitárgyak kanyargó vonalait követve találkozunk. Az iráni arcára már egyáltalán nem emlékszem, fontosabb volt a sorsa. A “hagyományörző” szakállas fanatisták elől menekült, s magával vitte országa hagyományait.
részlet a Persepolis című fimből
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése