Bill Plympton - villáminterjú

Az Uránia előtermében kómásan kovályogva, nézegetve a könyveket és az embereket, egyszerre felbukkan mellettem egy magasabb amerikai. Könyveket és dvd-ket cipel magával. “Ha gondolja dedikálom”-mondja. A könyv gerincén: Bill Plympton. Megbeszélünk egy interjút a kávézóba.

Milyen animációs filmeket szeret?

Olyanokat, amelyek tele vannak ötlettel. Kedvenceim például Dodó kacsa történetei.

Mi az, ami az Ön számára fontosabb a történet, vagy a rajzolás?

A történet jobban érdekel, mint maga a rajzolás. De, ami még a történetnél is fontosabb az a poén. Szeretem lenyűgözni az embereket, provokálni őket, tarkón csapni. Néhány kritikusom éppen ezért fanyalog is, túlságosan tekervényesnek, következetlennek tartják a történeteim, de én éppen ezt szeretem bennük: a meghökkentést. Ha hallok valami vicceset azonnal felhasználom. A Hair High jónéhány jelenete is így készült például.

WPvideo 1.10

Egy interjúban említette, hogy naponta száz darab, azaz húsz másodpercnyi rajzot készít el. Ez azt jelenti - bármennyire is tekervényesek történetei - egy egészestés rajzfilm esetében precizen ragaszkodnia kell a kiinduló koncepcióhoz.

Igen, ez magától értetődő módon így van. Először képregény formában vázolom fel a történeteim, s csak később kezdek bele a filmkockát megrajzolásához. Egy nagyjátékfilm egyértelműen mindig óriási kihívást jelent, ám ez a záloga annak, hogy komolyan vegyenek. Persze szeretem a rövid animációs filmeket is. A Guard Dog kutyájára például nagyon büszke vagyok. Ő az én Miki egerem. Szeretnék ezzel a figurával egy egész brandet elindítani: táskákkal, füzetekkel.

Hogyan talált a kutyára?

Sétáltam egy parkban és egyszerre észerevettem egy kutyát, aki veszettül, s rettegve figyel egy madarat. Azonal felkeltette az érdeklődésem: vajon miért fél a kutya ennyire attól a piciny madártól? S hirtelen eszembe jutott a története. Azóta már egy másik rövidfilmemben is szerepelt. Most készítem majd el a harmadikat Hot dog címen. Ennek a bemutatóját áprilisban tervezzük.

Nemsokára elkészül az Idiots and Angels című egész estés filmje. Tervezi-e már a következőt?

Most egy politikai témán töröm a fejem. Főszereplője egy király lesz, aki megőrült, egy Sadam Hussein szerű figura. De a filmterv megvalósításához nagyon sok pénzre van szükségem. Most a forrásokat keresem hozzá.

Ha már politikáról van szó: látta az Anilouge fesztivál nyitófilmét a Persepolist?

Igen, és nagyon tetszett. Bár a rajzok stílusa igen távol áll az én stlílusomtól, mégis mivel a történet különlegesen személyes volt, egészent megrázott.

Égnek áll (Hair high)

Bill Plympton weboldala

Beowulf

Sokan kiakadnak miféle idióta filmcímeket adnak a fordítók, amelyeknek igazából semmi közük se a filmhez, se az angol eredetihez. A szavak reklámértékén kívül néha valóban semmi sem számít. Az új filmmítosz esetében viszont átestek a ló túloldalára: a film beharangozójában a gaut Beowulfot[kb:'Beovulf'] egyszerűen kinevezték ‘Bévulfnak’, valószínűleg a mostani angol kiejtés hatására, magyar fülnek azonban ez mégis bántó - mintha Cicerót olasz módra Csicserónak hívnánk.

WPvideo 1.10

De sebaj, azért megnézem a filmet: a Clive Owenes Arthur királyt úgysem überelheti semmi: “I’m a Roman Officer, you’re safe now!”

Persze

Persze, hogy a Persepolis megint olyasvalami, amiről a csupán átlagosan szerencsés magyar mozijáró az életben se fog hallani. Szegény film nem üti meg a magyar média ingerküszöbét.

Hogyan is ütné meg, hiszen a könyv, amiből készült, csupán az elmúlt évek egyik legjelentősebb és legnagyobb visszhangot kiváltó műve a maga műfajában. A film pedig csak annyira világsiker, hogy Franciaország - egy cannesi zsűri-nagydíj után - egyszerre két fő-Oscarra nevezze: a legjobb egész estés animációs film és a legjobb külföldi film díjára. Irán se szórja a mennyköveket érte, mint anno a Mohamed-karikatúrákért, dehogy. A Persepolis nincs is. Legalábbis hazai médiaszemek és fülek számára.

És persze, hogy a Persepolis hazai vetítéséhez egy kis kiadó és egy rétegfesztivál kell. A kiadó lefordította, magyarra szerkesztette, és igen szép formában a polcokra helyezte a könyvet, a fesztivál pedig nyitóeseményének választotta a filmet. Remek, így kell ezt - de ugyan hány nagyobb lapban olvashatni róla?

Hanem azért felvirradhat még a Persepolis napja idehaza is. Talán ha Oscart kap. De addig csak a remek kiadó és a még remekebb fesztivál vevő- és nézőközönsége fog hallani róla. (Meg a Tekercs olvasói.)

El vagyunk kényeztetve

Kezd szinte rutinná válni a boldog újságíró dolga, annyi megünnepelni való film jelenik meg dévédén mostanság. Tavaly még azt hittem egy nagy kedvencem megjelenése kapcsán, hogy jó, ha évente-kétévente egy ilyennek örülhetek – bezzeg most csak kapkodom a fejem ide-oda, tucatnyi dévédé kapcsán kellene ódát zengenem.

Hát juszt se, az ember még csukló-ínhüvelygyulladást kap. Zengjenek mások. Íme pár vélemény az aktuális, hazánkba újonnan megérkező remekműről:
„Egy emlékművet sikerült az alkotóknak létrehozniuk, ami örökmécsesként kell, hogy pislákoljon minden ember lelkében”- mondja egy fórumozó az Xpressen. „Férfiasan bevallom, hogy nem egy helyen könnyeztem meg a filmet” – ismeri be ugyanott egy másik. „A film bővelkedik emlékezetes és katartikus pillanatokban” – kritika innen. „Mindenképpen a valaha is készített legjobb háborús filmek egyike” – Robert Egbert, Chicago Sun Times, és egy másik neves kritikus, Ernest Rister: „a Schindler listájával egy szinten értékelhető”. „Minden idők egyik legmegrázóbb háborús filmje”, véli a DVDExtra. „Nagyon hálás vagyok a megtiszteltetésért, hogy láthattam ezt a filmet” – kommentár az IMDb-n. „A háború alatti élet ilyen szívbemarkoló megjelenítésére még élőszereplős filmek közül sem sok volt képes … Igazi unikum” – VOX, november.

Felkapta a fejét a kedves blogolvasó? Jól teszi. E hónapban megjelenik itthon is a Szentjánosbogarak temetője (gyönyörű, de sajna limitált kiadásban).

El vagyunk mi kényeztetve dévédé-ügyileg, ez az igazság.

Különvélemény

Nemrégen néztem meg Az ügynökséget, és Andris főszerkünk írásával szemben afféle különvéleményt kell megfogalmaznom. Minden árva szavával egyetértek, ami ténymegállapítás, s e szavak többsége a cikkben dícsérő - viszont egyáltalán nem érek egyet azzal, hogy Az ügynökség rajongásig szuper lenne.

Elismerem, kényszerűen, hogy a rendezés remek. A színészi játék remek. A kép és a hang remek. A forgatókönyv legalábbis jó. Viszont nagyon, nagyon, nagyon hiányolom a filmből a lelket. A lélekhiányról pedig az embertelen főszereplő tehet.

A főszereplő olyan, akár egy robot, több szempontból is. Egyrészt látványosan nincsenek érzelmei; karakteréről Auschwitz híres táborparancsnoka jutott az eszembe, aki a kötelességteljesítést minden emberi megfontolás fölé helyezte. Másrészt egy pillanatra sem látszik elgondolkodni azon, hogy jót tesz-e ő a hazájának a cselekedeteivel - hogy nem rombolje-e netalán azt a demokráciát, aminek a védelmére szentelte és elevenen feláldozta saját életét, élőholttá válva munkája közben - nem; kétség, dilemma, vagy bármi néven nevezendő szkeptikus gondolatfoszlány fel sem merül benne. A Skulls and Bones beprogramozta hazafinak, és a program fut. Intelligensen megírt program: nincs Fatal Error, nincs Unhandled Exeption, és végképp nem fordulhat elő Denial Of Service. De ki látott már gépben lelket? (OFF. Helyesbítek. Ki látott - még?)

S ami a legidegesítőbb számomra: cselekedeteinek és életvitelének alapjai egy percre sem derülnek ki. Az kiválóan látszik a filmben, hogy mikor bukik el, mikor rendeli alá magát végleg a tökéletes Hazafi-Programnak, s szűnik meg ember lenni: akkor, amikor hagyja vén, jólelkű mentorát meghalni. Amikor az erkölcsi relativizmust először és végérvényesen fölé helyezi az erkölcsi abszolútumnak. De miért teszi? Nem derül ki és sose is fog.

Ismert aforizma, hogy a hazafiság sok bűnöző utolsó menedéke. Azt hiszem, hogy Az ügynökség főszereplője nem egyéb egy magasztos célok szolgálatába szegődött gengszternél, aki az erkölcs hiányán kívül még buta is (mert sosem gondolkodik el rajta, jót tesz-e) és gyáva is (mert ahogy láttam, a gyávaságon kívül nem sok minden játszott közre ősbűne elkövetésekor).

Ki tudja, talán mégiscsak jó film ez, hiszen lényeges dolgok felett gondolkodtatja el az embert. Akinek tetszett, annak ajánlom Merle Mesterségem a halál című remekművét. De azért csak hideg és érzéketlen marad, mert egy árva kiszólás erejéig sem hajlandó főszereplőjét el- vagy megítélni. No persze, hogy ezt elvárjuk-e, csakis ízlés kérdése, és nem többé. De én elvárnám.

(De akkor miért rajongok mégis Merle művéért?)

Csillagporos elégedettség

Hetek óta terveztem, de az istenek nem igazán akarták, hogy megnézzem a Csillagport. De nem hagytam magam. Egy nagyon szomorú novemberi napon az utóbbi hónapok legszebb meséjével vigasztalódtam. Nagyon kellett már. És imádtam. Ebben a filmben minden megvan, amit elvárok egy ilyen műfajú filmtől. Van ugye mese, varázslat, szemkáprázat. Van szerelem és féltékenység, irigység és hűség. Van benne humor, móka és kacagás. És nem kerestem a hibákat, csak hagytam, hogy magával sodorjon ez őszinte történet. Alig várom, hogy a kollegáktól lenyúljam a könyvet – amíg én azt olvasom, Ti ismerkedjetek a Filmtekercs kritikájával a filmről itt.

B. Müller Magda

Beismerem tudatalanságom: én is csak nézek, de nem látok- valahogy így van ez az idegesítő mondás. B. Müller Magda fotóiról mit se tudtam: valójában eddig is egy nagyobb darabot kitöltöttek abból a szegletből, amit eddig bámultam, csak éppen a fotós kerülte el a figyelmemet.

Pedig Latinovits Zoltán, Major Tamás, Sára Sándor legismertebb arcait az ő fényképeiről ismerem, s gondolom mások nevében is beszélhetek. B. Müller Magda portréi, stand és werk fotói mintha újra és újra egyesítenék a színészt és a szerepet a beállítást és a jelenetet. Nevéhez fűződnek többek között a Mephisto és a Szinbád elhíresült fotói is.

B. Müller Magda 1937 áprilisában született a Ferencvárosban. Filozófiai és esztétikai tanulmányai után fotós szakvizsgát tett, majd 1969-től filmfotós a Mafilmnél, ahol 30 év alatt 60 játékfilmben fényképezett. 1989-ben a Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény vezetője lett, amely 1020 magyar játékfilm stand és werfotóit őrzi. A fotóművésznő kiadót is alapított, amelyet az MFFA keretében működtet.

Életművéből most az Országos Széchényi Könyvtár rendezett retrospektív kiállítást, melynek november 21-én volt a hivatalos megnyítója. Érdemes valahogy belógni a könyvtárba és felkéredszkedni a katalógusokhoz, aztán ülni egy darabig, az elnyűt székeken s részletről részletre újra megfigyelni a régi arcokat.

Olvassa el interjúnkat B. Müller Magdával!

David Lynch feat Pilinszky

Azt hiszem még sokáig eldöntetlen marad a kérdés: vajon a film művészet, látványosság vagy “életforma”. Mindenesetre a művészet szót sosem lehetett olyan nehezen körül írni - kézzel foghatóvá tenni mindig is lehetetlen volt - , mint most, az ezredforduló korszakában. A műalkotásoktól talán elidegenedtek kicsit az emberek. A filmek sem művészi jellegüknél fogva hatnak rájuk: a tiszta művészet éppen ezért zavarbaejtő. Az alábbi két videó már jó ideje fenn van a Youtube-on.

WPvideo 1.10

„Mindig úgy érzem a gondolkodás olyan, mint a horgászat, ha horgászni megyünk, szükségünk van türelemre, s szükségünk van egy horogra és némi csalira. Ha kisebb halat szeretnénk fogni nem kell túl mélyre, de egy nagyobb halért mélyebbre kell vetnünk a horgot. A csali, azt hiszem, maga a vágy, ha vágysz valamire teljesen fókuszálsz rá. Ahogy a maharadzsi is mondta, mindig megelevenedik az a pont, ahová a figyelem irányul. Éppen ezért fókuszálni valamire olyasmi, mint csalit akasztani egy horogra.

Ahogy nő egyre nagyobbra és nagyobbra a kíváncsiságod, úgy leszel egyre inkább képes arra, hogy mélyebbre lépj. Minden dolog, aminek „szelleme” van ebből az egységes térből lép elő, erről a mélyen fekvő szintről; ott mélyen minden nagy és absztrakt, maga a Dolog látszik, itt fenn mindez inkább kivetett, nevetséges. Csak ha lemész értük láthatod: sokkal tisztábbak és nagyobb a hatalmuk. Így egytlen dolgot tehetsz, ha fel akarod őket nagyítani idefenn.

Én olyan halakat fogok, amik számomra fontosak. De úsznak mindenféle halak. Vannak halak üzletemberek számára, vannak a sportoknak halai, s igazából vannak mindenki számára. Egy bizonyos fajta hal a mozi számára is látható, s én úgy láttam eddig, hogy ez a hal kifogható, s számomra nagyon gyönyörű.”

WPvideo 1.10

Amíg az eslő mondatban felvetett kérdés eldől, mi a film mindhárom kiterjedésével foglalkozunk. vissza a blogra

Casino Royale

Na, erről most Neked biztosan a tenyérbemászó Daniel Craig jut eszedbe. De miért nem David Niven? Val Guest és Ken Hughes 1967-es James Bond paródiája sokkal érdemesebb a számontartásra, mint a klasszikus filmsorozat legutóbbi, mondjuk ki, szánalmas tagja.

A film egyszerűen az angol humor netovábbja, olyan szinten pihent, hogy az már fokozhatatlan, de garantáltan mindenkit rabul ejt. A szereposztás egyszerűen parádés. Az ellenség megtévesztésére nem egy, hanem rögtön egy rakás James Bond kísérli meg megmenteni a világot. Sir James Bondod, minden ügynökök atyját alakítja David Niven, lehengerlő stílusban. Fantasztikus lett volna egyszer látni őt komolyan is ebben a szerepben. Az ál-James Bondok csapatát erősíti Peter Sellers – hát a fickó totál kész van. Van egy jelenet, amiben ezerrel bénázik – a komédia magasiskolája. Ugyancsak 007-es ügynök Ursula Andress – érzitek azért… Na, és hogy kik tűnnek még fel itt-ott? Á, egy csomó senki. A főgonosz Orson Welles. A főgonoszné Deborah Kerr. James Bond öccsének, Jimmy Bond szerepében Woody Allen. A film egyik csúcsjelenete. Charles Boyer, Jean-Paul Belmondo… mondom, senkik.

És bizony hangosan röhögtem. Azért ez elég ritkán esik meg az emberrel. Jóízűen és hangosan.

Azt, hogy csak 5,1-et kapott az IMDb-n a túl sok amerikai felhasználónak tudom be, akik nem értik az angol humort.

Szellemek, harcosok és azok a cicanacis nyolcvanas évek

Egyik éjjel nem jött álom a szememre, rezignáltam nyomkodtam a távkapcsoló gombjait. A Film+ nem várt csemegével szolgált aznap éjjelre.

A képernyőn néhány kínai operából szalasztott színész(?) keverte a levegőt, éppen egy tévésdobozból kreált űrhajóval (akinek volt gyerekszbája, annak ilyen is volt) vagy mivel harcoltak fene elszántan. Gyorsított felvételek, neon színek a nyolcvanas évek legjavából (lecsekkoltam, már jócskán a kilencvenes években készült a műalkotás), fantasztikusan vicces technika, és akkor jött a katarzis. Hősünk egyszer csak megvilágosodott, Buddhaként lebegett egy sort a felhők felett, és fényével világosságot hozott a sötétség uralta világba. Gyönyörű. Vérzik a szívem, hogy csak a végkifejletet volt alkalmam megtekinteni, de le fogom vadászni, és percről percre végigfogom követni a Szellemharcosok 3. minden mozzanatát.

Cinematheca virtualis

Erre tényleg nem számítottam. Tudtam, hogy a németek szeretik, ha a világ körülöttük rendezett (gondoljunk Kant filozófiai rendszerére, vagy Nieztsche tökéletes nyelvezetére, vagy a Mercedes múzeumra), ám úgy tűnik fel: számukra a rendszerezés nyelve mindmáig a latin maradt. Ez mindenestre - legalábbis a Bibliotheca Augustana internetes könyvtár honlapját böngészve - gyanítható. Persze az is igaz, még mindig, amit a középkori metafórában megfogalmaztak: a múltba és a jövőbe csak akkor láthatunk, ha az antik világ válára állva szemléljük a világot.

Így lett Luis Buñuel, cinematographus hispanicus [natus est anno 1900 in Calanda (España)obiit anno 1983 in Mexico City (Mexico)]
Fei Mu, cinematographus sinicus [natus est anno 1906 in Shanghai (China), obiit anno 1951 in Hong Kong.] vagy éppen

Akira Kurosawa, pictor et cinematographus iapanicus [natus est anno 1910 in Tokyo (Japan),obiit anno 1998 in Tokyo (Japan)]

Egyedül az angol nyelvű copyright igazít el minket valamelyest: mégsem a latin a világnyelv.

A cinematheca chronologia részében egészen Muybridge 1885-ös lovas mozgóképsorától Francis Ford Coppola 1979-es filmjéig (Apokalipszis most) találhatunk filmcímeket tíz évtizedbe rendezve, ám az adatbázis egyelőre sajnos elég hiányos.

Az oldalról amúgy néhány kép letölthető például az eredeti nyelven Rashômon-nak forgatott A vihar kapujában standfotói közül.

Itt egy De Niro film, ki után dobhatom?

Robert De Niro, a Taxisofőr, a Casino, a Szemtől szemben és más filmek sztárja filmet rendez. Noha nem teszi ezt túl gyakran, mégsincs ebben semmi különös. 14 év után ismét széket váltott, s filmje, Az ügynökség 8-án a magyar mozikba is eljut. A CIA belső ügyeiről szóló film híre valamiért mégsem repíti darabokra a magyar kultúrmédiát…

Ez pedig egy enyhe kifejezés. Keresőbe írva a film magyar címét, az első 30 helyen a Port két találata jelenik meg, a többi De Niróék szemszögéből nézve irreleváns. Vagyis hogy pontosítsak: De Niro, Matt Damon, Angelina Jolie, Alec Baldwin szemszögéből. Hiába a nagy felhozatal, a film mégsem ütött. Pedig mint producer, még Francis Ford Coppola is nevét adta hozzá, mindhiába. Külföldön a 2007-es Berlini Filmfesztivál válogatta be műsorába, így a film az évi terméssor elején ellőtte összes puskaporát. Furcsa mód mintha minden apró részlet a film bukását készítette volna elő. Hogy egy héttel a rajt előtt teljes a csönd, több mint furcsa. De hogy a film megjelenése előtti napon közreadott kritikánk igazolja vagy megcáfolja jelen bejegyzést, még nem lehet tudni.

Cirque du Soleil

Tegnap este hosszú várakozás után volt szerencsém megtekinteni a Cirque du Soleil előadását. Egy igazi összművészeti alkotással álltunk szemben, bedobtak mindent, ami csak volt a kosárban, zene, film, tánc, látványos jelmezek és lélegzetelállító cirkuszi mutatványok. Bár az akrobata számok valóban eszméletlenek voltak, az előadás többi – azaz túlnyomó – részében inkább azon filozofáltam, hogy a kevesebb megint több lett volna. Annyi mindent akartak egyszerre lenyomni a torkunkon, hogy sokszor a lényeg is elveszett a túlspirázott színpadkép miatt. Arról nem is beszélve, hogy a színpad elé gyakran vásznat húztak, amire különféle látványeffekteket vetítettek – a mögötte zajló eseményeket csak sejteni lehetett ilyenkor. A zene sem volt éppen a legszerencsésebb, egy-két daltól eltekintve émelyítően amerikaias volt a produkció. Az előadás mindenesetre jó példa volt arra, hogy a modern technika segítségével mennyire látványosat lehet alkotni – de arra is, hogy megfelelő arányérzék hiányában még ez sem lehet elég a szó jó értelmében felejthetetlen élményhez.