Hetesfogat mégegyszer

A múlt alkalommal elkezdett sorozat második részében olyan európaiak és tengerentúliak egyaránt szerepelnek. Utóbbiakra nem sok dicsfény esik, bár lehet, hogy csak cikkíró ferdít olykor a valóságon. Jöjjön tehát a legjobb, a legrosszabb, az év magyarja és a nagy csalódás. Olvass tovább!

A citromdíjat idén az Epic Movie-ra, vagyis a Bazi nagy filmre esett. Bemelegítésként pár számadat: az elmúlt évek sikerfilmjeinek paródiájából összegyúrt film 2.3 pontot kapott az IMDb-n, ezzel elnyerte a minden idők 61. legrosszabb filmjének járó kitüntetést. A Rottetnomatoes, vagyis az amerikai kritikusok leghivatalosabb fóruma, pedig egészen 2 %-ra értékelte a látottakat. A film története szerint a Narnia krónikájnak 4 testvére indul útnak, előbb Johnny Depp csokigyárában kötnek ki, majd látogatást tesznek Jack Sparrownál, de beleütközünk a Távkapcs, a Kígyók a fedélzeten, a Da Vinci kód (micsoda példaképek…) és más csodák szereplőibe is. A mechanikus pakoláson kívül több ide nem jutott, az alkotóknak a film készítése közben általában vagy a szexen járt az eszük vagy semmin.



A legnagyobb pozitív csalódást a Vaskabátok című fim okozta. A Halái hullák hajnala című örökbecsű abszurdumot (jó értelemben vett kifejezés) kihagyva eddigi moziélményeim közül, az angol rendőrtiszt (sic!) története nagyott durrant. Szó szerint. Puskapor nem marad szárazon a történetben, amely a londoni szuperintelligens és übereminens zsaru vidékre helyezését és a kisváros körüli anomáliák tálalását remek formába önti. Angol humor európai stílusra hangolva, és bizony alaposan újrarajzolja a vígjáték fogalmát. Sok klasszikus vígjátékfilmes tanulhatna Edgar Wright rendezőtől.



A következő kategória hazabeszél, ráadásul minden bizonnyal megoszt, mert szerintem sem a legjobb film feltétlenül - csak éppen a legméltatlanabbul sutba dobott. Hogy Herendi Gábor harmadik filmjének, a Lorának fogadtatása miért maradt el messze a rendező előző két filmjétől, rejtély marad az év végére. Mert elmaradt, az biztos, noha nem rosszabb film a Magyar vándornál, de lehet, hogy még a Valami Amerikával is fölveszi a versenyt. Az eddigi vígjátékok helyett viszont romantikus drámát kapunk, üdítően új színészekkel és sajátos atmoszférával, herendisen jó zenével, Yonderboi-jal.



Az év legjobb filmje jelen bejegyzés írója szerint Németországból érkezett. Florian Henckel von Donnersmack elsőfilmes rendező filmje elvitte az Európai Filmakadémia fődíját, majd a Golden Globe és az Oscar-díj legjobb külföldi filmnek járó díját. Hazája mustráján természetesen tarolt A mások élete. A film 1983-1993 között játszódik, az NDK szocializmusának végnapjait látjuk. Gondolnánk. de annyira mégsem végnapok ezek, hiszen a Stasi, a keletnémet titkosszolgálat él és virul, megfigyel, lehallgat, etilt, likvidál és miegyéb. Gerd Wiesler százados például intenzíven kihallgat, közben tanít a Stasi-egyetemen. Majd rááll az ország ünnepelt költőjére, Georg Dreymanra. A kezdetben fedhetetlen, elvhű költő egy személyes tragédia hatására az ellenállás fontos embere lesz. Ha itt meg kellene állni, az alkotás nem különbözne sok más hasonló témájútól. Az ember besúgja a szomszédját, a kedvesét, alatt- és felettesét - az ember már nem ember. S ez tény. De esetünkben azonban Wiesler századosban is nagyot fordul a kocka. Választania kell. A vége egy diktatúrában nem lehet kérdés. Aki szembeszáll, az így vagy úgy fölmorzsolódhat. A nyugatnémet rendező 17 éves volt a berlini fal leomlásakor, filmje mégis az utolsó kockáig működik a film. Apáink és nagyapáink történetei - igen, a miénk már egy másik generáció - visszaköszönnek.

Pokolfajzat II. - Mike Mignola prologusa

Etyeken forgatták, hát legyünk büszkék a stáblistát fürkészve. A Pokolfajzat második része, ha csupán a látványra koncentrálunk, egészen szépen összerakott mozi. A gyűrűkurás mázon persze még mindig van mit furcsálni.

Amikor kijöttem a moziból, gyermekkori legózásaim jutottak eszembe. A legó lovaskatonák mellé gond nélkül bekanyarintottam néhány matchboxot is, meg néhány fa építőkockát díszletnek. Furcsa érzés volt mindezt viszontlátni a mozivásznon.

Az alábbi video, ami június 28-a óta látható a neten, kicsit árnyalja a képet. Ilyen gyönyörű trailer utólag magát a filmet is indokolja, Mike Mignola egészen formás bevezetőt hozott össze. Samurai Jack is megirigyelné vagy akár E. T. A. Hoffmann. Sajnálhatjuk, hogy a film nem lett ennyire tisztán mesés. Vajon van olyan díj, amit csak beharangozók kapnak?

A film kritikáért kattintson tovább.

Stanley és Livingstone

Sir Henry Morton Stanley (1841-1904) walesi újságíró találkozását az idős orvossal és presbitáriánus misszionárussal David Livingstone-nal (1813-1873) már számtalan módon feldolgozták, a héten moziba kerülő Macskafogó kettőn kívül talán az egyik legismertebb Verne Gyula tollából származik a Tizenöt éves kapitányból. Alább Passuth László fordításában olvashatjuk a jelenetet:

„Tizenegy nappal azután, hogy visszatért Udsidsiba, november 3-án puskalövéseket hallott, mintegy negyedmérföldnyire a tóparttól. Odasietett, s egy fehér embert talált maga előtt.

- Livingstone doktor? - köszöntötte az idegen.

- Igen, én vagyok - felelte ő, és jóakaratú mosollyal emelte meg trópusi sisakját.

Két kéz fonódott most egybe.

- Kegyes volt hozzám a sors, hogy megengedte, hogy találkozzam önnel.

- Én pedig boldog vagyok, hogy itt lehetek és üdvözölhetem önt.

Az idegen az amerikai Stanley volt, a New York Herald tudósítója, akit Bennet a lap főszerkesztője küldött ki David Livingstone felkutatására.”

Hihetetlen eset

Olyasmi történt velem, amit sosem tudtam volna elképzelni. A hihetetlen dolog szótári definíciója, minden emberi képzeletet meghaladó képtelenség. A tökéletes nonszensz.

Valljuk be, az ember fantáziája meglehetősen tág teret ad a képzelődésnek. Hogy mást ne mondjak, egyesek szerint a spenót jó dolog is lehet. De azért léteznek olyasmik is, amik meghaladják a Homo sapiens sapiens fantáziáját.

Például nem lehet elgondolni a kékesbarnát, a visító mély hangot, az egyszerű latin nyelvtant és a komplex gömböt. Elképzelhetetlen a nomád urbanisztika tudományága, meg a kollektív individualizmus is. A kör négyszögesítését sem oldották még meg.

De mindezek csupán elvi képtelenségek; akadnak azonban olyan dolgok is, melyek bár léteznek, az ember egyszerűen nem képes agyába fogadni őket. Senki sem tud négy dimenziót maga elé képzelni, és nem láthatjuk lelki szemeinkkel a végtelent sem. Egyszerűen így vagyunk huzalozva.
Velem mégis megtörtént a transzcendentális. Elém állt a természetfölötti képtelenség és kinyilatkoztatta magát. Azóta reszketve kuporgok egy sarokban.

Ma délelőtt találkoztam valakivel, aki még nem látta a Macskafogót.

Hetesfogat ryzsy módra

Év vége közeledtével számvetni kezdünk. Jómagam is nekilátok, hogy az elmúlt év sikereit és kudarcait egyformán kivizsgáljam. A válogatás természetesen a lehető legszubjektívebb, és remélem, vitára okot adó. Lesz itt legjobb és legrosszabb, színészek, magyarok és miegyéb. Olvass tovább!

1. A leginkább várt film

Az első kategória győztese még a tavalyi évre is visszanyúlik. Már decemberben hangoltam a nagy mexikói kedvenc, Alejandro González Inarritu filmjére, a Babelre. A januári, Művész mozis teltházas sajtóvetítés után az élet nagy csendje ült ki mindenkire. A várt hatás tehát sokaknál megvolt, még ha valóban lehet is némi alapja számos kritikus véleményének. A film valóban nagy dolgokat pedzeget, az élet velejáróit, amit lehet örömmel venni vagy éppen közhelynek tekinteni.




2. A legnagyobb falat

Ebben a kategóriában olyan filmet választottam, amely a teremből kifordulva elrettentett a vászonnak még a látványától is, egy-két nap ülepedés után azonban nem várt ülepedést eredményezett - pozitív irányba. Az alkotás Cannes-hoz kötődik; a 2006-os Zsűri Nagydíjat nyert Flandria, amelyet a magyar közönség először az idei Titanicon láthatott, áprilisban. Bruno Dumont filmje - a többi alkotásához hasonlóan - hazai tájakon szól nagyon is globális kérdésekről, emberiségről és állatiságról. Hiszen a kettő között oly keskeny a mezsgye.




3. A legjobb színészi alakítás

Legnagyobb örömömre a választás nem volt egyszerű, de végül mégis Forest Whitakerre, Az utolsó skót király főszereplőjére esett. (Bár kérdés, hogy itt valójában ki a főszereplő; a diktátor vagy annak tanácsadója, James McAvoy. Általában nem túl jó marketing fogás két egyenrangú főszereplőt színre vinni, de Whitaker Oscar-díja megcáfolt mindennemű előfeltételt.) Az afrikai diktátort alakító színesbőrű színész teljesen beteríti a filmet. Nemhogy az ő játéka által lesz hiteles az, hanem szinte eggyé válik vele. Ő maga lesz a film. Egy idő után azonban rájövünk, a főhős csak a rendezővel együtt lehetett ilyen nagy és viceverza. Az ugandai diktátor Kevin MacDonald hatásos feszültségteremtő képességével lett nagyon eredeti, és mivel ez neki így sikerült, lett a film egyre feszültebb.



A következő rész jövő héten érkezik. Abban szó esik majd az év legjobb magyar filmről, az év legjobb és legrosszabb mozitermékéről és az idei termés legpozitívabb csalódásáról.

Aranyszarvas díj - Papp Ferenc

Soha, sehol senkinek, A Szent Lörinc folyó lazacai, Az emigráns - Pap Ferenc több, mint negyven filmben dolgozott operatőrként. Idén őt jutalmazta az Aranyszarv díj három tagú kuratóriuma.

“Mind a scythiai hatalmas magyarok” Kuncz László szavallatával, Farkas András versével indult az Aranyszarvas díj idei átadása az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A jelenlévők egy negyedórás vetítésen belekóstolhatak Pap Ferenc életművébe. A családias hangulatú díjátadón Bács Ferenc színművész mértéktartó ünnepi beszédében méltatta az operatőr munkásságát és emberségét.

“Pap Feri alig száz kilóméterről, Törtelről érekezett a fővárosba, hogy meghódítsa a filmművészetet…”- nyitotta meg laudatioját a színművész. Felidézte a művész életművének fontosabb állomásait, majd a Márai Sándor életéről forgatott Az Emigráns című film forgatásának emlékeit.

“[Pap Ferenc] mint operatőr nem elégszik meg a látvány létrehozásával, bele akar látni nyersanyaga szerkezetébe, a fény varázslatos világának tudatosan és módszeresen kihasználandó rejtelmeibe. Nem elégszik meg a felszín megragadásával [...] Ott van a Balázs Béla studió elementáris boszorkánykonyhájában [ ... ]Koltai Lajossal együtt jelen van a később külföldi kritikusok által Budapesti Iskolának nevezett stílusirányzat nyitódarabjának a Jutalomutazásnak a megszületésénél [... ] A korszak legmélyebbre hatoló történeti dokumentumfilmjét a Recsk, avagy egy titkos kényszermunkatábor történetét forgatja Gyarmathy Líviával titokban, amelyet 1989 Európa-díjjal tűntetnek ki Párizsban [...] Ha kézben kell tartani a kamerát még a tizedik órában is rezzenéstelen képet csinál [...] Ideje lenne, hogy az Oktatási Minisztériumban is tudomást vegyenek róla, hiszen a Balázs Béla díjon kívül nincs állami elismerése ennek a következetes, gazdag, az akadályokat sikerrel leküzdő pályának.”

Az Aranyszarvas-díjat eddig olyan filmes egyéniségek kapták meg, mint Hintsch Görgy rendező (Iszony, Veréb is madár), vagy Fakan Balázs dramaturg (A Pendragon legenda). A Szkíta Aranyszarvas díj bronz kisplasztikáját Mihályi Gábor Munkácsy-díjas szobrász alkotta meg.

A vörös farok-effektus

Vigyázat, SPOILER, csak az olvasson tovább, aki nem veszi a szívére, ha elárulom neki A királyság csattanóját.

Sokaknak tetszik A királyság utolsó mondata. A főszereplő, az amerikai nyomozó súg valamit a film legelején, arab terrorista ellenfele pedig a legvégén; a film utolsó jelenetében derül ki, hogy mindketten ugyanazt mondták - az FBI-ügynök a nyomozás kezdetén, a terrorista annak végén, haláltusája alatt -: “Meg fogjuk ölni mindet.”

Mintha ez a mondat jelezne valamit. Mintha azt mondaná: a hozzáállás mindkét oldalon ugyanaz, a háborúnak sosem lesz vége, a két oldal alapvetően egyenlő. Olvasni is lehet a neten ezt a megállapítást. Pedig ez az értelmezés annyira szöges ellentétben áll a film egészével, hogy megengedhetetlen.

A filmben az amerikai nyomozók egyértelműen jók. Nincs köztük egy negatív alak sem. (Félreértés ne essék: attól még árnyalt, életszerű figurák, és rajtuk kívül akad gonosz amerikai is a filmben - zárójel a zárójelben: jóllehet az a szál nem vezet sehová, értelme és következménye sincs.) Az arabok megosztottak: igazából nincs is “az arabok”. Egy határvonal azonban éles és átléphetetlen: a nyomozók jók, a terroristák rosszak. A nyomozók elvhű, bátor, ügyes és képzett emberek - Amerika színe-java, és ezt gúny nélkül mondom -, a terroristákról pedig nem tudunk meg semmit. A nyomozók a főszereplők, a terroristák pedig csak tetteik következményeképpen vannak bent a filmben, meg mint lelövendő emberbábok.

Tömören: a két oldal az egész film során következetesen szemben áll, nincs még csak egy pillanat, egy árnyalat, egy mozzanat sem, mely megkérdőjelezné a jó-rossz ellentétet. Ennek tükrében a zárómondat az egész film tagadása lenne, ha a két oldal azonosságaként értelmeznénk.

Nem is logikus ezt tenni. Az FBI-ügynök a barátja halála miatti első felháborodásában mondja, amit mond, és csak súgva, a terroristavezér pedig egész életében hirdette és aszerint is cselekedett. Tehát bár a szöveg ugyanaz, az értelem más: az egyik dühreakció, a másik életelv. Az amerikaiak nem akarnak kiirtani minden terroristát - legalább egy esetre emlékszem, amikor megpróbálnak elsősegélyt adni a tűzharcban elesett ellenségnek -, míg a terroristák elvből gyilkolnak férfit-nőt-kisgyereket.

Miért akkor a filmvégi mondat? Engem a szocialista idők “vörös farok”-követelményére emlékeztet, főleg, ha mellégondolom az FBI otthoni ellenzékének sehová ki nem futtatott, tehát a történet szempontjából felesleges szálát is. Talán úgy gondolták A királyság készítői, hogy manapság nem lehet kritikai sikere a fenntartások nélkül patrióta filmnek; nem azt a kort éljük. Hát beletettek egy gyanús, kikacsintós, lojális kis hazugságot a végére, hadd örüljön valami jól továbbgondolhatónak az a finnyás kritikus.

Vagy talán elirigyelték a sikert a mostanában egyre divatosabb politikai filmektől, és ha már A királyság egésze nem sikerült többre egy szokatlanul intelligens akciókriminél, hát legalább egy csattanóval megpróbálták hasonlóvá tenni azokhoz.

Egy barátom szerint A királyság jobb, mint a Sziriána. Nem értek vele egyet, finoman szólva: a Sziriána nem csak vörösfarkaz, hanem oda is üt az Államoknak, a Sziriánában van bátorság és aktuál-történelem, jól kibontott ellentétes szálak, eltérő nézőpontok és azok összefonódása; no és a Sziriánában senki sem bűntelen. A királyságtól egyet nem lehet elvitatni: mesterien mutatja be a mindennapi amerikai-arab viszony bonyolultságát, ezért írtam úgy, hogy szokatlanul intelligens akciókrimi. De ezzel és a maga vörös farkincájával együtt is legföljebb egy wannabe-Sziriána.

Herendi Gábor esete két székkel és egy paddal

Blogunk is méltatlankodott annak idején arról, milyen drasztikus változások várhatóak a 39. Magyar Filmszemlén. Akkor úgy állt, hogy nem is lesz nyitófilm. Aztán meg hogy mégis. Most akkor mégsem? Vagy mi is van tulajdonképpen?

Az igazat megvallva már az ellen is szót emeltem, hogy az oly rövid életet élt zsánerdíj kileheli a lelkét. Hogy manapság, amikor olyan szükség van a művészek és a széles közönség egymásra találására, ezt kell tenni.

De ez még mind semmi ahhoz képest, hogy a szervezők nemrég visszautasították Tarr Béla ajánlatát, hogy ugyan legyen már nyitófilmje a szemlének, majd ő odaadja Arany Pálma jelöléssel bíró A londoni férfiját. A csavarok persze csak most kezdődnek, hiszen visszautasítás után mégiscsak úgy döntött a szervezés, hát jó, ha Tarr Béla szeretné, elfogadják a londonit.

Erre már Tarr Béla intett be. Nos a dolog ott tart, hogy bármennyire is kell nyitófilm a fesztiválnak, talán most már ne legyen újabb fejezet. Megint rosszul jártunk.

Ó édes Istenem, egyszer mennének a dolgok a medrükben…

Vígjáték - definíció

Most már hetek óta nem tudom magam rávenni, hogy dolgozzak. Kellemes splínben analizálom az életem tökéletesen értelmetlen megállapításokra jutva. Na, ilyenkor persze jöhet a Depeche Mode nehogy már egyszerű legyen kikecmeregni a gödörből, és ilyenkor jönnek azok a filmek, melyeket a tévéműsor vígjátéknak definiál, de melyeknek kevesebb köze van a vidámsághoz, mint Danny De Vitónak a magaslati levegőhöz.Amikor először láttam az Állítsátok meg Terézanyut! a legjobb barátnőmmel voltam. Bár nem dohányzom, a film után percekig némán fújtuk a füstöt magunk elé bámulva. Ki a franc mondta, hogy ez egy vígjáték? Mi vidám van abban, hogy egy lány, aki sajnos több rokonságot mutat velem, mint szeretném, tökéletesen elveszve a világban módszeresen szúrja el az életét? Na jó, de legalább van hepiend… sírva vígad a magyar, ahogy mondani szokták. Azóta sokszor próbáltam nem megnézi a filmet, aminek szinte kivétel nélkül mindig sírás lett a vége.

Hát igen, a napokban, a splínnek köszönhetően, sikerült megint egy olyan filmet levenni a polcról, amit talán jobb lett volna érintetlenül ott hagyni. Na, de miért – kérdezik fennhangon a műsorújság szerkesztők –, hiszen ez csak egy habkönnyű vígjáték! A film címe Álom luxuskivitelben, vagy ha jobban tetszik, Reggeli Tiffanynál. A fájdalmasan szép Audrey Hepburn egy feltehetőn mániákus depressziós lány szerepében szenved az élettől. A végén persze meglesz a cica, de egyrészt mindannyian tudjuk, hogy van élet a hepiend után is, másrészt, amíg addig eljutunk, szörnyű sok fájdalmon kell átesnünk, ha egy kicsit is belegondolunk, miről is szól ez a film.