In memoriam M. Zs.

Tavaly volt itt nagy svung Mispál Attilától, hogy kérem, bizony a műfajiságnak helye van a magyar filmművészetnek. Hogy egy önmarcangoló, keveset beszélő művészfilm sem értékesebb, mint az, amikor megy a gőzős. Aztán a kultúrpolitika nehezen hitte ezt el. Így aztán - tetszik, nem tetszik - a Magyar Zsáner meghalt. Élt 9 hónapot.

A dolog az úgy áll errefelé már pár évtizede, hogy nem szeretjük, ha néhány kacagófej megmondja, merre menjen az a filmművészeti sárga út. Ez persze, mint a tiszai örvény, egyre nehezebben lett kezelhető, az igazi vesztes pedig toronymagasan a zsáner lett. Nem is csoda tehát, ha néha irtózatos torzók születnek. Hiszen ahogy Joseph Heller is sugallta már: támogatást a jó filmekre adnak; de miből lesz a jó film, ha nem a pénzből?!

Persze ne legyek ilyen anyagias… Mert biza kell oda megbecsülés is. Mert Franciaországban például le lehet élni - sőt, érdemes - egy életet úgy, hogy ah, a sors komikusnak teremtett. És úgy, hogy van átjárás alfa és béta között. Minálunk akit az Úristen ide teremtett, az ne is álmodjon a túlpartról. Oda születni kell!

A tavalyi filmszemlén halvány remény csillogott fel, hogy a két kategória - műfaji és szerzői film - közelít egymáshoz. Hogy Latabár után ismét lesz kultúrája a magyar vígjátéknak, végre megszületik a magyar thriller, az akciófilm és mások. Hogy ezt idén miért kellett bevégezni, megvlaszolatlan kérdés marad. S hogy ezt miért egy leginkább műfaji filmekkel brillírozó rendező teszi, az egyenesen érthetetlen.

Senki ne gondolja, hogy megvetném a fiatal, a középnemzedék vagy az tapasztalt rendezők művészetét, de a félkarú óriást senki sem szereti. Ha pedig folyton lenyesegetjük a hajtásokat, csak Godzillát kapunk.

Mesék

Ma reggel a buszon, kicsit fázosan, a resti valamennyire forró teájának ízével vártam az indulást, amikor feltűnt egy régi ismerős, egy régen látott. Túllépve a reggeli kérdéseken, hogy ki hová, miért. Túllépve a tegnapokon próbáltuk befedni a heteket és hónapokat, amíg nem találkoztunk. A sok munka és mulatság között egyszerre feltűnt David Lynch bizarr nyulaival (Inland Empire) - ne kérdezze senki, honnan jött az ötlet, hogy pont róla kezdjünk el beszélni - majd megjelent John Maclain is, amint a homokozóban matchboxozó nyolcéveseket megszégyenítő módon likvidál egy helikoptert, majd egy egész vadászgépet.

S valahol a beszéd alján, visszamaradva mintha körvonalazódott volna a mozi lényege. A történetmondás szüksége és kikerülhetetlensége: a mese.

A perzsa

Iránról mindig az alma jut eszembe. Talán amiatt a perzsa idegen miatt, akivel Pithionban, a görög-török határon fekvő kisvárosban találkoztunk nyolc évvel ezelőtt. Athénba tartott: hazafelé. Isztambulban a fiával találkozott, az egyetlen helyen, ahol láthatták egymást. Almát osztogatott az utastársainak.

Márait képzeltem mindig ilyennek, az örök emigránst. Egyetlen hatalmas, kicsit kopott börönddel, kimért járással, aki talán rá se gyújt, de mintha mindig dohányozna. Tökéletes összhangban van önmagával és környezetével, feltűnés nélkül, de mindent folyamatosan megfigyel: békét keres.

Az iráni lassan és nyugodtan beszélt, keveset, keleti türelemmel mégis volt a stilusában valami elegáns cifraság. Olyasmi, amivel az iráni használatitárgyak kanyargó vonalait követve találkozunk. Az iráni arcára már egyáltalán nem emlékszem, fontosabb volt a sorsa. A “hagyományörző” szakállas fanatisták elől menekült, s magával vitte országa hagyományait.

WPvideo 1.10

részlet a Persepolis című fimből

A kút

Ingáztam egész nap a pince és a lakás között, sorra vittem le a régi székeket, asztalokat, széttőrt szék és asztallábakat. A csigalépcső, ami a pincébe vezet, néhol már teljesen elporladt, a lépcsőfokok kilazultak, akárcsak az elektromos vezeték, a tömör nedves levegő miatt. Odalenn a teljes sötétség uralkodik, s csak az udvarra nyíló felső ablakokon szűrődik át egy egészen keskeny fénynyaláb, amely éppencsak rávilágít a lehordott szekrény (?) asztal (?) darabjaira. Amúgy fekete minden.

Valahol beljebb a kanyargó járatok mélyén egy korhadó ajtó mögött hirtelen továbbmélyül a sötétség: lefele. A kúton semmi káva, csupaszon zuhan majd tizenötméteren át egészen a négyfokos vízbe. Errefele rég nem járt senki, a ház lakói sem tudnak róla: fentről tompa döngés, talán az udvarra álló autók motorzúgása. A mély hangok itt sűrűbbek és öblösebbek, a magashangok mégjobban elvékonyodnak. Különben csend van. Ízekre szedett csend.

Felfelfele a lépcsőn látszik az udvar és egy szelet az égből, tél van, a késő délutáni fényeket elnyeli az este, épp csak a lépcső körvonalai látszanak. Mintha valami visszahúzna, a léptek nehezednek.