Induljunk el valahonnan a végéről! Ma hajnalban elhunyt Cseh Tamás. A tényt a maga szomorúságán túl csak egy teszi még szomorúbbá. Hogy éppen mostanság kezdtem azt érezni, valami lejön abból, amit csehtamásságnak nevezünk.Valami kötődés már évek óta kialakult, valami miatt egy ideje jobban felkaptam a fejem, ha azt hallottam, Cseh Tamás. Úgy gondoltam, vannak egy közösségnek olyan alakjai, akik puszta létükkel irányt mutatnak. Amolyan jóindulatú terelgetők. Még ha ők maguk nem is tudnak róla. Vagy tudnak ugyan, de nem teperik magukat azért, hogy ez nagyon is meglátszódjon.
Nem is nagyon sietett a nyilvánosságért és a népszerűségért. Élt, dolgozott, zenélt, indián volt, tette a napját. Az élete csupa fekete-fehér volt. Sokakat mégis ez a mérhetetlen és felfoghatatlan egyszerűség fogott meg. Szüleinket is, minket is valahogy más úton fogott meg az a letisztult, eszköztelen stílus, ami jellemzője volt.
Nem volt elsőosztályú színész, mégis hosszú a filmes lajstroma. Én, a mai kor gyermeke már csak a késői színészt láthatta. A 6:3 Halmiját, nyakában az elmaradhatatlan tangóharmonikával vagy a Csinibaba szereplőjét, ahogy mondja: "Angela, hát utolért az a híres szerelem..." Csak később ismerhettem meg a Jancsó-féle Cseh Tamást vagy a nyolcvanas évek filmjeit Gothár Pétertől, Bacsó Pétertől, András Ferenctől, megint másoktól. Csak még később tudhattam meg, mennyi, de mennyi filmben adta zenéjét, húzta ezzel közelebb a magyar filmet a magyar zenéhez és viszont.
Az ember mindig azt hiszi, késő van már. Bármilyen korán és bármihez, de késő van, hiszen nem ma kellett volna, hanem tegnap. Pedig én csak ma kezdtem el ismerkedni azzal az igazi Cseh Tamással, akinek említésére közösen gondolkodtunk. A "Levél nővéremnek", a "Műcsarnok", az "Antoine és Désiré" Cseh Tamását most is úgy érzem, már későn kezdtem el megismerni.
