Talán sosem késő

Induljunk el valahonnan a végéről! Ma hajnalban elhunyt Cseh Tamás. A tényt a maga szomorúságán túl csak egy teszi még szomorúbbá. Hogy éppen mostanság kezdtem azt érezni, valami lejön abból, amit csehtamásságnak nevezünk.
Valami kötődés már évek óta kialakult, valami miatt egy ideje jobban felkaptam a fejem, ha azt hallottam, Cseh Tamás. Úgy gondoltam, vannak egy közösségnek olyan alakjai, akik puszta létükkel irányt mutatnak. Amolyan jóindulatú terelgetők. Még ha ők maguk nem is tudnak róla. Vagy tudnak ugyan, de nem teperik magukat azért, hogy ez nagyon is meglátszódjon.
Nem is nagyon sietett a nyilvánosságért és a népszerűségért. Élt, dolgozott, zenélt, indián volt, tette a napját. Az élete csupa fekete-fehér volt. Sokakat mégis ez a mérhetetlen és felfoghatatlan egyszerűség fogott meg. Szüleinket is, minket is valahogy más úton fogott meg az a letisztult, eszköztelen stílus, ami jellemzője volt.
Nem volt elsőosztályú színész, mégis hosszú a filmes lajstroma. Én, a mai kor gyermeke már csak a késői színészt láthatta. A 6:3 Halmiját, nyakában az elmaradhatatlan tangóharmonikával vagy a Csinibaba szereplőjét, ahogy mondja: "Angela, hát utolért az a híres szerelem..." Csak később ismerhettem meg a Jancsó-féle Cseh Tamást vagy a nyolcvanas évek filmjeit Gothár Pétertől, Bacsó Pétertől, András Ferenctől, megint másoktól. Csak még később tudhattam meg, mennyi, de mennyi filmben adta zenéjét, húzta ezzel közelebb a magyar filmet a magyar zenéhez és viszont.



Az ember mindig azt hiszi, késő van már. Bármilyen korán és bármihez, de késő van, hiszen nem ma kellett volna, hanem tegnap. Pedig én csak ma kezdtem el ismerkedni azzal az igazi Cseh Tamással, akinek említésére közösen gondolkodtunk. A "Levél nővéremnek", a "Műcsarnok", az "Antoine és Désiré" Cseh Tamását most is úgy érzem, már későn kezdtem el megismerni.

Film készül Marian Cozmáról

Kálomista Gábort a Filmtekercs elsősorban a Hungaricom producereként, számos magyar film bábájaként ismerhetjük. Kevésbé ismert tény, hogy e mellett több évtizede az MKB Veszprém kézilabdacsapatának oszlopos szurkolója, mint ilyen, a nemrég egy veszprémi bárban meggyilkolt román beálló, Marian Cozma személyes ismerőse. Az ő történetéből készült el a Szíven szúrt ország című dokumentumfilm, amelynek rendezője maga Kálomista, s amelyben olyan ismert színészek is szerepelnek, mint Oroszlán Szonja és Csányi Sándor. Hogy nekik milyen kapcsolatuk volt és van a kézilabdacsapattal, egyelőre nem tudjuk. Az április végi bemutatón, amely a veszprémi kézilabdacsarnokban lesz, valószínűleg ez is kiderül.

Zárásként - aki nem tudná, kiről van szó - tekintsük meg azt az emlékező összeállítást, amely a játékos halála utáni első mérkőzésen történt.

Itt egy videó szerepelt, amit szerzői jogok miatt a videómegosztó portál szerkesztősége visszavont.

Apáink napjai

Bacsó Péter már-már nyugdíjas lehetett volna, amikor én megszülettem. Már ha lenne ilyen egy filmrendezőnél. De náluk - ahogy Bacsó Péternél is - ilyen nincs. Még tavaly is új filmmel jött ki, s mint nagy öreg, mindenkit hirtelen ért halála. 81 éves volt.

Az 1950-ben diplomázott Bacsó dramaturgként kezdte pályáját. Korai éveiben olyan filmekben közreműködött, mint a Liliomfi, a Mese a 12 találatról vagy az Édes Anna. Az 1956-os forradalom után néhány év kényszerszünet érte, majd 1964-ben jöhetett ki Nyáron egyszerű című filmjével. A legnagyobb filmekben is benne volt a tolla vagy személyisége íróként vagy rendezőként: a Két félidő a pokolban, Szerelem, a Fejlövés vagy az Isten hozta, őrnagy úr! is hordozza őt.

Az örökké tartó ismertséget azonban A tanú hozta meg neki, amely szatírikus hangján tudott szólni az ‘50-es évek rettegéstől teljes, ugyanakkor egyszerre nevetséges világáról. A filmet 1969-ben forgatták, majd 10 évig kellett még dobozban tartani, mielőtt néhány kisebb moziban párszor bemutathatták. 1983-ban pedig A New Yorki Filmfesztiválon is bemutatták, ahol óriási sikert aratott. A tanú azon ritka film, amely ismétlésével sem bukott, köszönhetően a rendszerváltás politikájának és Bacsó zsenialitásának.

Időskori filmjei - bevallható módon - kevésbé találták meg a hangot a kor fiatalságával. De Bacsó zseniális szatírái és társadalomismerete idő fölött állt és áll mindig. Sztorijai és tanulsága hiányozni fog.

Friss magyar filmcsemegék az Odeonban

Egy sikerre szomjazó filmszakma ácsorog már az ezredforduló óta az újjászülető magyar film bölcsőjénél. S valóban jó néhány sikeres filmet fel lehetne sorolni az utóbbi évek terméséből. A legutóbbi filmszemle kicsit gyérebbre sikerült. Mindenesetre, ha valaki lemaradt volna róla, most bepótolhatja, rendezőstül. Ime a lista (A vetítések 20 órakor kezdődnek)

A Program

1. MÁRCIUS 9. Török Ferenc: Koccanás (67’)

Vendég: Török Ferenc (rendező), Anger Zsolt (színész)

2. MÁRCIUS 23. Pálfi György: Nem vagyok a barátod (230’ –

rendezői változat)

DVD-premier

Vendég: Pálfi György (rendező)

3. ÁPRILIS 6. Szajki Péter: Intim fejlövés (73’)

Vendég: Szajki Péter (rendező), Petrik András (operatőr),

Angelusz Iván (producer)

4. ÁPRILIS 20. Pater Sparrow: 1 (91’)

Vendég: Pater Sparrow (rendező), Varga Judit (látványtervező)

5. MÁJUS 4. Szabó Simon: Papírrepülők (94’)

Vendég: Szabó Simon (rendező), Csáky Attila (producer)

6. MÁJUS 18. Gárdos Péter: Tréfa (94’)

Vendég: Gárdos Péter (rendező), Bíró Zsuzsa (forgatókönyvíró)

7. MÁJUS 25. Dettre Gábor: Tabló (200’ – rendezői változat)

Vendég: Dettre Gábor (rendező), Mucsi Zoltán (színész)

Jegyár: 700 Ft

Hová sietnek a magyar filmek?

Itt van az ősz, s vele együtt a filmek dömpingje, hiszen a nyári nagy melegben nem, de az őszi hűvös szelek járásával a magyar filmek is előbújnak. Illetve behúzódnak a moziterembe. Nem kell panaszkodni, hiszen jó a termés, de a második gondolatom rögtön az: ezeket mind benevezik a Filmszemlére. De minek?

Végignézve az elmúlt és a még érkező magyar filmeket, nem kevés és nem rossz műveket láthatunk. Befutott a Delta, A nyomozó, a Para, a sokféle néven megismert Tabló. De jön még a Csupó-mozi, Tolnai Szabolcs filmje, a Fövenyóra, majd decemberben a Kaméleon és a Valami Amerika 2. Láthatóan minden réteg megkapja a magáét. A filmek nagy része azonban teljesen új, s mint olyan, a februári filmszemlén újra bemutatásra kerül. Amolyan „miért ne, csapjuk oda” alapon. Mivel az őszi szezonban nem szerepelnek rosszul filmjeink, s nem egy hosszan benn van a multiplexek választékában, szinte garantálható a teljes érdektelenség a szemlén.

Produceri szempontból persze érthető a komolyabb bevételt ígérő időszakban való bemutatás, a filmszeretők - és persze a magyar film is - ezzel hosszútávon fog igazán veszíteni. Hogyan lehet így fenntartani a Filmszemle varázsát? A dolog persze nem most kezdődött: elég, ha megtekintjük a tavalyi versenyfilmeket, amelyeknek jó, ha a felét újonnan láthattuk a szemle egy hete alatt.

Hétfői örömök és bánatok

1. Megvolt ma az első moziprogram megszerkesztése. A Budapest Film irodáiban járva állt össze - és áll minden héten hétfő reggel - a szentendrei P’Artmozi heti programja, cikkíró feladata, jelen esetben május 8-14. között. Az általában borús hangulatú hétfő reggelek itt jól telnek. Jó így kezdeni a hetet: forgalmazók és mozi üzemvezetők, ha összeeresztetnek. Persze arról talán most jobb nem szót ejteni, hogyan kúsznak be az artok küszöb és a multiplexek acélbetétes bakancsai alatt szerényen és meghunyászkodva.

2. Ismét online filmfesztivál! Mint azt a Filmtekercs is megírta, a Filmklik ismét nem bír a fenekén maradni, s most már bemutatott és még ismeretlen francia filmjeit szedi elő egy online meeting erejére. A tavaly évvégi Európa Filmhéttel egybekapcsolt rendezvény sikerét minden bizonnyal az adta, hogy olyan film is bekerült a válogatásba, amely amúgy moziban nem volt látható. Ilyen volt a híradókban is hangos Litvinyenko dosszié. A februári, Filmszemlének tett gesztus is sokat tett hozzá a Filmklik népszerűségéhez, nem is beszélve, hogy pikpak a Croisette-en teremhetünk a Filmklik és a Cannes-i Filmfesztivál közös megállapodása értelmében.

3. Kis Vuk, a szégyenfolt! Noha minden bizonnyal a magyar webezők szedték össze azt a nyolcszázvalahány feketepontot, amelyek ilyen mélységekbe taszították kedvenc rókánk kalandjait, hogy pestiesen szóljak, ez a békafenék-helyezés így is gáz. Az átmenetileg az utolsó helyen is álló rajzfilm most “csak” a negyedik hátulról az IMDb világranglistáján - ahogy a Cinematrix is fölhívta figyelmünket. Hogy ez az „üzletember-producer-író” Gát Györgynek, a még kicsit helytelenül is reppelő Gangstának szól-e, vagy egyszerűen egy leírhatatlan mítoszrombolásról van-e szó, én nem tudhatom.

Mundruczó Cannes deltájában?

Noha a hivatalos kihirdetésre még április 17-ig várni kell, sajtóértesülések szerint Mundruczó Kornél többszörös Filmszemle-díjas Deltája befutó lehet az Arany Pálmára jelölt filmek között.

A Cineuropa című tekintélyes inernetes mozimagazin mindenesetre külön hírként foglalkozik a Deltával, mint aspiráns filmmel. Megemlíti Mundruczó szemlesikereit és korábbi fesztiválsikeres filmjeit is, az Ezüst-Leopárdot nyert Szép napokat illetve a szintén Cannes-t, az Un certain regard szekciót megjárt Johannát.

A cikk nem zárja ki Gigor Attila A nyomozó című filmjének Croisette-en való megjelenését sem.

Stanley és Livingstone

Sir Henry Morton Stanley (1841-1904) walesi újságíró találkozását az idős orvossal és presbitáriánus misszionárussal David Livingstone-nal (1813-1873) már számtalan módon feldolgozták, a héten moziba kerülő Macskafogó kettőn kívül talán az egyik legismertebb Verne Gyula tollából származik a Tizenöt éves kapitányból. Alább Passuth László fordításában olvashatjuk a jelenetet:

„Tizenegy nappal azután, hogy visszatért Udsidsiba, november 3-án puskalövéseket hallott, mintegy negyedmérföldnyire a tóparttól. Odasietett, s egy fehér embert talált maga előtt.

- Livingstone doktor? - köszöntötte az idegen.

- Igen, én vagyok - felelte ő, és jóakaratú mosollyal emelte meg trópusi sisakját.

Két kéz fonódott most egybe.

- Kegyes volt hozzám a sors, hogy megengedte, hogy találkozzam önnel.

- Én pedig boldog vagyok, hogy itt lehetek és üdvözölhetem önt.

Az idegen az amerikai Stanley volt, a New York Herald tudósítója, akit Bennet a lap főszerkesztője küldött ki David Livingstone felkutatására.”

Hihetetlen eset

Olyasmi történt velem, amit sosem tudtam volna elképzelni. A hihetetlen dolog szótári definíciója, minden emberi képzeletet meghaladó képtelenség. A tökéletes nonszensz.

Valljuk be, az ember fantáziája meglehetősen tág teret ad a képzelődésnek. Hogy mást ne mondjak, egyesek szerint a spenót jó dolog is lehet. De azért léteznek olyasmik is, amik meghaladják a Homo sapiens sapiens fantáziáját.

Például nem lehet elgondolni a kékesbarnát, a visító mély hangot, az egyszerű latin nyelvtant és a komplex gömböt. Elképzelhetetlen a nomád urbanisztika tudományága, meg a kollektív individualizmus is. A kör négyszögesítését sem oldották még meg.

De mindezek csupán elvi képtelenségek; akadnak azonban olyan dolgok is, melyek bár léteznek, az ember egyszerűen nem képes agyába fogadni őket. Senki sem tud négy dimenziót maga elé képzelni, és nem láthatjuk lelki szemeinkkel a végtelent sem. Egyszerűen így vagyunk huzalozva.
Velem mégis megtörtént a transzcendentális. Elém állt a természetfölötti képtelenség és kinyilatkoztatta magát. Azóta reszketve kuporgok egy sarokban.

Ma délelőtt találkoztam valakivel, aki még nem látta a Macskafogót.

Aranyszarvas díj - Papp Ferenc

Soha, sehol senkinek, A Szent Lörinc folyó lazacai, Az emigráns - Pap Ferenc több, mint negyven filmben dolgozott operatőrként. Idén őt jutalmazta az Aranyszarv díj három tagú kuratóriuma.

“Mind a scythiai hatalmas magyarok” Kuncz László szavallatával, Farkas András versével indult az Aranyszarvas díj idei átadása az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A jelenlévők egy negyedórás vetítésen belekóstolhatak Pap Ferenc életművébe. A családias hangulatú díjátadón Bács Ferenc színművész mértéktartó ünnepi beszédében méltatta az operatőr munkásságát és emberségét.

“Pap Feri alig száz kilóméterről, Törtelről érekezett a fővárosba, hogy meghódítsa a filmművészetet…”- nyitotta meg laudatioját a színművész. Felidézte a művész életművének fontosabb állomásait, majd a Márai Sándor életéről forgatott Az Emigráns című film forgatásának emlékeit.

“[Pap Ferenc] mint operatőr nem elégszik meg a látvány létrehozásával, bele akar látni nyersanyaga szerkezetébe, a fény varázslatos világának tudatosan és módszeresen kihasználandó rejtelmeibe. Nem elégszik meg a felszín megragadásával [...] Ott van a Balázs Béla studió elementáris boszorkánykonyhájában [ ... ]Koltai Lajossal együtt jelen van a később külföldi kritikusok által Budapesti Iskolának nevezett stílusirányzat nyitódarabjának a Jutalomutazásnak a megszületésénél [... ] A korszak legmélyebbre hatoló történeti dokumentumfilmjét a Recsk, avagy egy titkos kényszermunkatábor történetét forgatja Gyarmathy Líviával titokban, amelyet 1989 Európa-díjjal tűntetnek ki Párizsban [...] Ha kézben kell tartani a kamerát még a tizedik órában is rezzenéstelen képet csinál [...] Ideje lenne, hogy az Oktatási Minisztériumban is tudomást vegyenek róla, hiszen a Balázs Béla díjon kívül nincs állami elismerése ennek a következetes, gazdag, az akadályokat sikerrel leküzdő pályának.”

Az Aranyszarvas-díjat eddig olyan filmes egyéniségek kapták meg, mint Hintsch Görgy rendező (Iszony, Veréb is madár), vagy Fakan Balázs dramaturg (A Pendragon legenda). A Szkíta Aranyszarvas díj bronz kisplasztikáját Mihályi Gábor Munkácsy-díjas szobrász alkotta meg.

Persze

Persze, hogy a Persepolis megint olyasvalami, amiről a csupán átlagosan szerencsés magyar mozijáró az életben se fog hallani. Szegény film nem üti meg a magyar média ingerküszöbét.

Hogyan is ütné meg, hiszen a könyv, amiből készült, csupán az elmúlt évek egyik legjelentősebb és legnagyobb visszhangot kiváltó műve a maga műfajában. A film pedig csak annyira világsiker, hogy Franciaország - egy cannesi zsűri-nagydíj után - egyszerre két fő-Oscarra nevezze: a legjobb egész estés animációs film és a legjobb külföldi film díjára. Irán se szórja a mennyköveket érte, mint anno a Mohamed-karikatúrákért, dehogy. A Persepolis nincs is. Legalábbis hazai médiaszemek és fülek számára.

És persze, hogy a Persepolis hazai vetítéséhez egy kis kiadó és egy rétegfesztivál kell. A kiadó lefordította, magyarra szerkesztette, és igen szép formában a polcokra helyezte a könyvet, a fesztivál pedig nyitóeseményének választotta a filmet. Remek, így kell ezt - de ugyan hány nagyobb lapban olvashatni róla?

Hanem azért felvirradhat még a Persepolis napja idehaza is. Talán ha Oscart kap. De addig csak a remek kiadó és a még remekebb fesztivál vevő- és nézőközönsége fog hallani róla. (Meg a Tekercs olvasói.)

B. Müller Magda

Beismerem tudatalanságom: én is csak nézek, de nem látok- valahogy így van ez az idegesítő mondás. B. Müller Magda fotóiról mit se tudtam: valójában eddig is egy nagyobb darabot kitöltöttek abból a szegletből, amit eddig bámultam, csak éppen a fotós kerülte el a figyelmemet.

Pedig Latinovits Zoltán, Major Tamás, Sára Sándor legismertebb arcait az ő fényképeiről ismerem, s gondolom mások nevében is beszélhetek. B. Müller Magda portréi, stand és werk fotói mintha újra és újra egyesítenék a színészt és a szerepet a beállítást és a jelenetet. Nevéhez fűződnek többek között a Mephisto és a Szinbád elhíresült fotói is.

B. Müller Magda 1937 áprilisában született a Ferencvárosban. Filozófiai és esztétikai tanulmányai után fotós szakvizsgát tett, majd 1969-től filmfotós a Mafilmnél, ahol 30 év alatt 60 játékfilmben fényképezett. 1989-ben a Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény vezetője lett, amely 1020 magyar játékfilm stand és werfotóit őrzi. A fotóművésznő kiadót is alapított, amelyet az MFFA keretében működtet.

Életművéből most az Országos Széchényi Könyvtár rendezett retrospektív kiállítást, melynek november 21-én volt a hivatalos megnyítója. Érdemes valahogy belógni a könyvtárba és felkéredszkedni a katalógusokhoz, aztán ülni egy darabig, az elnyűt székeken s részletről részletre újra megfigyelni a régi arcokat.

Olvassa el interjúnkat B. Müller Magdával!

In memoriam M. Zs.

Tavaly volt itt nagy svung Mispál Attilától, hogy kérem, bizony a műfajiságnak helye van a magyar filmművészetnek. Hogy egy önmarcangoló, keveset beszélő művészfilm sem értékesebb, mint az, amikor megy a gőzős. Aztán a kultúrpolitika nehezen hitte ezt el. Így aztán - tetszik, nem tetszik - a Magyar Zsáner meghalt. Élt 9 hónapot.

A dolog az úgy áll errefelé már pár évtizede, hogy nem szeretjük, ha néhány kacagófej megmondja, merre menjen az a filmművészeti sárga út. Ez persze, mint a tiszai örvény, egyre nehezebben lett kezelhető, az igazi vesztes pedig toronymagasan a zsáner lett. Nem is csoda tehát, ha néha irtózatos torzók születnek. Hiszen ahogy Joseph Heller is sugallta már: támogatást a jó filmekre adnak; de miből lesz a jó film, ha nem a pénzből?!

Persze ne legyek ilyen anyagias… Mert biza kell oda megbecsülés is. Mert Franciaországban például le lehet élni - sőt, érdemes - egy életet úgy, hogy ah, a sors komikusnak teremtett. És úgy, hogy van átjárás alfa és béta között. Minálunk akit az Úristen ide teremtett, az ne is álmodjon a túlpartról. Oda születni kell!

A tavalyi filmszemlén halvány remény csillogott fel, hogy a két kategória - műfaji és szerzői film - közelít egymáshoz. Hogy Latabár után ismét lesz kultúrája a magyar vígjátéknak, végre megszületik a magyar thriller, az akciófilm és mások. Hogy ezt idén miért kellett bevégezni, megvlaszolatlan kérdés marad. S hogy ezt miért egy leginkább műfaji filmekkel brillírozó rendező teszi, az egyenesen érthetetlen.

Senki ne gondolja, hogy megvetném a fiatal, a középnemzedék vagy az tapasztalt rendezők művészetét, de a félkarú óriást senki sem szereti. Ha pedig folyton lenyesegetjük a hajtásokat, csak Godzillát kapunk.

Az idők jele

Ó, idők, ó, erkölcsök! – kiáltott fel egy római úgy kétezer éve, és ezt a felkiáltást azóta is előszeretettel alkalmazzák mindazok, akik szerint a „bezzeg az én időmben” igenis elfogadható társalgási fordulat. A velem megegyező életkorúakat ugyan a vitustáncos röhögés kerülgeti, ha ez a mentalitás valahol előkerül, nemrégiben viszont olyan történt velem, aminek hatására kezdem azt hinni, hogy az idők tényleg egyre satnyulnak, a vaskor vénül és nyakunkon a színes-szélesvásznú (sőt 3D-s) apokalipszis.

Amikor a tévék elkezdtek kereskedelmiesülni, hirtelen nekünk is meg kellett ismerkednünk a filmművészet és a piacgazdaság összeférhetetlenségével olyan módon, hogy a filmeket elkezdték részekre vágni, a részek közötti űrt meg reklámmal kitölteni. Én akkor vendettát hirdettem a kereskedelmi tévék ellen, ami szerény eszközeimmel annyit jelent, hogy nem nézek filmet – és egyéb értelmes műsor nem lévén, semmit – ezeken a csatornákon. (Sajnos még egyetlen nézettségi felmérésbe sem estem bele, úgyhogy a statisztikáikat nem rontom. De eljön még az a nap, amikor megcsörren a telefon, egy nézettségmérő lesz a másik végén, és az lesz az én bosszúm napja..) A tévéket azonban meg lehet érteni – utálja az ember vagy sem, nekik több pénzük lesz a reklámszünettel.

Hanem a tévénézőt, aki még örül is ennek, no azt már nem lehet megérteni. Hogy ki lehet menni sörért? O tempora! és a hangulat? a film egysége? Vagy menjek a francba a mániáimmal?

Juszt se. Inkább moziba megyek. Ott nincs szünet. Véltem eddig.

Történt ugyanis, hogy egy vidéki pláza mozijában jegyet váltottam a friss Karib-tenger-filmre, és befelé menvén megakadt a szemem egy lefűzőlapba csomagolt A4-es figyelmeztetésen, és körülnézve két tucat hasonlón: „Az Önök kérésének engedve A Karib-tenger kalózai 3 – A világ végén vetítésébe öt perc szünetet iktatunk be.”

A kacifántos nyavalyatörés rángassa a vezetőségnek még az ükunokáit is: tényleg megtették. Egy jelenet közepén elvágták a filmet, Hans Zimmer fantasztikus zenéjével együtt. Világosba borult a nézőtér, és valami hiphop-jellegű izé kezdett el szólni Hans Zimmer helyett. És a nézők ültek a helyükön, és egy se mozdult, és egy se szaladt ki sörért.

O mores! és a hangulat? és a film egysége? Vagy menjek máshová a mániáimmal?

De hová? Ha már a mozi is?

Merem remélni, hogy az „Önök kérték”-szöveget a mozivezetők csak a lelkük legmélyén feltámadó bűntudat mardosása miatt tették ki. Bele se gondolok, hogy mi van akkor, ha tényleg nézők tömege ostromolta őket a tévés megszokások és a film 168 perces hossza közötti összeférhetetlenség miatt. Mert akkor tényleg nincs mit kezdeni ezzel a világgal.

Honfiúi kesergés az magyar DVD-piacnak állapattyárúl

A minap egy barátom betért egy DVD-üzletbe, frissen megjelent kedvenc filmjét keresve. A film maga nem egy világhíres alkotás (sportfilm – az illető érdeklődése e tárgyban valahol az egészséges férfiösztön és totális elborultság között leledzik), de ez még nem ok arra, hogy az üzlet eladója kidüllessze a szemét, és közölje, hogy pedig ő még erről nem is hallott soha életében, Isten őt úgy segélje. Mi az, hogy nem ok – nem is ürügy!

Márpedig az eladó a szemeit kidüllesztette, és közölte, hogy ő még erről nem is hallott soha életében, Isten őt úgy segélje.

Az eladó hozzáállása és a magam elvárásai között némi finom eltérést vélek felfedezni. Olyasmi finom eltérést, mint amekkora például 9/11 texasi és iráni értelmezése között feszül, vagy amekkora különbség abban van, ahogyan a Zengőre néz egy mélyzöld és militáns-barna személy. Én ugyanis valami mást várok egy szaküzletben.

Például ha bemegyek a csavarboltba, akkor elvárom, hogy az eladó a kezembe nyomja az általam megkívánt méretű csavart, de azonnal. Ha pedig bemegyek a kutyaboltba, és kérek két kiló spánielt, akkor a dolgok rendes menete szerint az eladó csak odanyúl a polcra és már csomagolja is. Ha meg mégsem? Akkor elmondja, honnan tudom megrendelni, és/vagy mikorra hozatja ő azt ide, az üzletbe, a kedves vásárlónak saját kezébe bele. És mennyiért. Ugyanis ez az eszményi eladó nagyon jól tudja, hogy ő nem szívességből áll ott, a feladatát nem társadalmi munkában vagy kommunista szombatként végzi, hanem pénzt kap érte. Nem a fáról szüretelt pénzt, hanem az én pénzemet. Emiatt aztán azt a fajta kapcsolatot, ami közöttem és közötte fennáll, „szolgáltatásnak” nevezik.

Szolgáltatás-e a szemkidüllesztés és annak közlése, hogy ő még erről nem is hallott soha életében, Isten őt úgy segélje? Meglehet, de ha úgy is van, az nekem nem kell. Azért nem fizetek. Ha meg nem fizetek, akkor az eladónak felkopik az álla, három éhes kisgyerek sír majd odahaza, és ő előbb-utóbb komolyan elgondolkodik a Lánchídról bemutatott magasugrás vonzó előnyein. Így működik az a csúnya kapitalizmus. Szolgáltatás XOR állfelkopás, nem-szolgáltatás XOR megélhetés. A XOR a logikai „kizáró vagy” jele, magyarul: „a kettő együtt nem működik”.

A hiba ott van az eszmefuttatásban, hogy említett eladónk nem látszott éhezőnek. Nem szolgáltatott, mégis megélt. Valami kiütötte a XOR-t az egyenletből.

Valószínűleg az, hogy az egyenlet csak kapitalizmusban áll fenn. Ha verseny van. Ha nem van verseny, akkor a bolt azt csinál és nem csinál, amit akar, mert az ember kénytelen ott vásárolni holnap is és holnapután is. Márpedig egy nagyvárosban fél tucat hely, ahol DVD-t lehet venni, az bizony nem verseny. Az még e fél tucat hely saját, kényelmes, különbejáratú monopóliuma a környékükre. (Persze van internetes üzlet is, de az saját magát üti ki a versenyből a film árával megegyező postaköltség miatt.) A monopóliumra pedig a következő formula érvényes: nem-szolgáltatás-és-azt-csinálás-amit-csak-akar AND megélhetés.

Az AND-et ismerjük. Ismerik az internetszolgáltatók, az állami hivatalok, a BKV, a MÁV. És szeretik. Kedvenc logikai műveletük. Hogyne!

Nagy kár, hogy a DVD-piac is így működik. Vajon mikor jön el szép hazánkba a durva, versengős, vetélytárs-kiéheztetős kapitalizmus áldott világa? Ebben a nagyszerű világban a barátom majd odasétálhat az üzletbe, kérheti a kedvenc filmjét (legyen az akármilyen sportfilm), és oda is adják majd neki. Szép új világ, utópia!

(Utóirat. Ennek az utópiának megfelelő üzlet már ma is létezik Magyarországon. Ezen a blogon nem vagyok újságíró, hanem mezei magánember, úgyhogy reklámozhatok: a Mammut 2-ben tessék keresni, mínusz első szint, szemben a Saturnnal.)

Nehéz a dolga a katonának

A katona reggel fölkel, csőre tölti a pendrive-ját és a sajtóigazolványát, aztán elmegy a csatába dokumentumfilmet nézni.

A küzdelem lényege abban áll, hogy míg néhány alattomos dokumentumfilm minden eszközt bevet, hogy te elaludjál a nézőtéren, addig neked ébren kell maradnod. Sőt, nemcsak hogy ébren kell maradnod, de úgy kell figyelned a filmre, hogy később össze tudj róla hozni egy jó flekknyi értelmes szöveget. Nehéz csata: az ellenfél tízperces beszélő fejekkel, dögunalmas sztorikkal és az alkotó fantázia teljes hiányával támad, a katonának pedig nincs egyéb fegyvere a kávénál - szóval a túlerő nyomasztó. De megvívjuk becsülettel.

Komolyan mondom, az olyan dokumentumfilmest, aki képes tíz percen át egy darab beszélő fejet mutatni a vásznon, és aztán bevág valami hullámzó vizet összekötésnek az újabb fejhez - az olyat statáriális eljárás keretében rögtönítélő bíróságnak kellene eltiltania a kamerától. Ne mondja nekem senki, hogy ez az illető arc bemutatásának egyetlen módja. Ne mondja senki, hogy nem lehet feldobni a filmet egy kis vizuális fantázia segítségével, némi leleménnyel, ötletességgel, humorral is akár. Mert fel lehet.

Példa rá a Miss Universe 1929. A film története nem épp a legérdekfeszítőbb, még úgy sem, hogy civilben történészhallgató volnék, de a kivitelezés remekbeszabott. Eleget dicsértem a hivatalos tekercses kritikában, tessék elolvasni - a lényeg az, hogy a rendezőnek volt stílusa, fantáziája és mersze a témát bátran kezelni. Követendő példa a dokumentumfilmek között - a fent említett és vágyott statáriális bíróság mellékbüntetésként azt is kiszabhatná, hogy a vétkes rendező legyen köteles százszor megnézni ezt a filmet, és aztán leírni tíz oldalban (Times, tizenkettes betűméret, másfeles sorköz), hogy mit tanult belőle.

Addig is, amíg ez bekövetkezik, a katona felkel, csőre tölt, és aztán néz, néz, néz. Majd ír egy kedves kritikát, és legföljebb kidühöngi magát a blogban. Nehéz a dolga, mondtam volt fentebb.