A katona reggel fölkel, csőre tölti a pendrive-ját és a sajtóigazolványát, aztán elmegy a csatába dokumentumfilmet nézni.
A küzdelem lényege abban áll, hogy míg néhány alattomos dokumentumfilm minden eszközt bevet, hogy te elaludjál a nézőtéren, addig neked ébren kell maradnod. Sőt, nemcsak hogy ébren kell maradnod, de úgy kell figyelned a filmre, hogy később össze tudj róla hozni egy jó flekknyi értelmes szöveget. Nehéz csata: az ellenfél tízperces beszélő fejekkel, dögunalmas sztorikkal és az alkotó fantázia teljes hiányával támad, a katonának pedig nincs egyéb fegyvere a kávénál - szóval a túlerő nyomasztó. De megvívjuk becsülettel.
Komolyan mondom, az olyan dokumentumfilmest, aki képes tíz percen át egy darab beszélő fejet mutatni a vásznon, és aztán bevág valami hullámzó vizet összekötésnek az újabb fejhez - az olyat statáriális eljárás keretében rögtönítélő bíróságnak kellene eltiltania a kamerától. Ne mondja nekem senki, hogy ez az illető arc bemutatásának egyetlen módja. Ne mondja senki, hogy nem lehet feldobni a filmet egy kis vizuális fantázia segítségével, némi leleménnyel, ötletességgel, humorral is akár. Mert fel lehet.
Példa rá a Miss Universe 1929. A film története nem épp a legérdekfeszítőbb, még úgy sem, hogy civilben történészhallgató volnék, de a kivitelezés remekbeszabott. Eleget dicsértem a hivatalos tekercses kritikában, tessék elolvasni - a lényeg az, hogy a rendezőnek volt stílusa, fantáziája és mersze a témát bátran kezelni. Követendő példa a dokumentumfilmek között - a fent említett és vágyott statáriális bíróság mellékbüntetésként azt is kiszabhatná, hogy a vétkes rendező legyen köteles százszor megnézni ezt a filmet, és aztán leírni tíz oldalban (Times, tizenkettes betűméret, másfeles sorköz), hogy mit tanult belőle.
Addig is, amíg ez bekövetkezik, a katona felkel, csőre tölt, és aztán néz, néz, néz. Majd ír egy kedves kritikát, és legföljebb kidühöngi magát a blogban. Nehéz a dolga, mondtam volt fentebb.
