Innen nem menekülhetsz - Viharsziget

Ha valamilyen filmműfajnak kifejezetten kedveznek az elmegyógyintézetek, az a pszichothriller. És ha van valaki, akinek még ennél is jobban kedveznek az ilyen történetek, az Martin Scorsese.

Egy szinte megközelíthetetlen sziget a tenger közepén, gyilkos sziklákkal körülvéve, ahol a legkegyetlenebb pszichés beteg bűnözőket kezelik – egy ilyen helyen az a csoda, ha nem kattan meg az ember három napon belül. Ide érkezik nyomozni Teddy Daniels rendőrbíró (Leonardo DiCaprio), hogy társával egy az intézetből kereket oldott nő nyomába eredjenek. A Viharsziget azonban még az olyan tapasztalt nyomozók érzékeit is könnyen kikezdi, mint Teddy, akinek vissza-visszatérő látomásai lassan egy igen meredek összeesküvés-elméletet kezdenek el körvonalazni tulajdonosuk fejében.

A Viharsziget alapjául szolgáló regényt az a Dennis Lehane jegyzi, aki pár évvel ezelőtt már megcsillogtatta krimikre szakosodott írói kvalitásait a Hideg nyomonban és a Titokzatos folyóban, de neve ismerősen csenghet a Drót című tévésorozat stáblistájáról is. Az alapanyag mindenesetre a legjobb kezekbe került: Scorsese valami eszméletlen látványvilágot teremtett a filmben, a part meredek szikláival ádáz harcot folytató tenger már rögtön az első percekben megteremti az alaphangulatot, hogy aztán a szigetet állandóan ostromló viharok és az elmegyógyintézet rideg falai tegyék teljessé a képet. A gyufa meggyújtása sosem volt még ilyen nyugtalanító, a szabályszerűen erőd látszatát keltő intézmény pedig csak úgy árasztja magából a baljós előjeleket.


Persze a látványvilág önmagában még egy filmet sem repített a bevételi listák élére, Scorsese pedig a történetvezetéssel is tesz arról, hogy James Cameron egy időre búcsút mondhasson a heti összesített toplisták élének. A csavaros sztori úgy szippantja be a nézőt, hogy az egy pillanatra sem esik ki a film világából, helyette inkább azon van, hogy előbb jöjjön rá a titok nyitjára, mint azt DiCaprio teszi a mozivásznon. A színész és a rendező esetében egyébként egy jól összeszokott párossal találkozunk, hiszen 2002 óta ez már a negyedik filmjük, amit ebben a felállásban jegyeznek. Így nem is olyan meglepő, hogy DiCapriot már Scorsese új De Nirojaként emlegetik, ő pedig a Viharszigetben is bebizonyította, egyáltalán nem alaptalan ez az összehasonlítás. Mellette pedig ott van még Marc Ruffalo is, aki Teddy Daniels hű társát játssza meglehetősen meggyőzően, de a ragyogó színészi alakítás nem csak róluk, a filmben feltűnő összes többi szereplőről is elmondható.


A Viharsziget legnagyobb erénye, hogy képes a legvégéig fordulatos és izgalmas maradni, attól függetlenül, hogy Scorsese ezúttal a végét kicsit elnyújtotta, de a parádés befejezést látva ettől az apróságtól kivételesen tekintsünk el. Zseniális film egy grandiózus rendezőtől, aki 67 éves korára nem, hogy nem felejtett el filmet csinálni, hanem egy egészen új oldalát tárta a filmrajongó nézők elé.

A vörös farok-effektus

Vigyázat, SPOILER, csak az olvasson tovább, aki nem veszi a szívére, ha elárulom neki A királyság csattanóját.

Sokaknak tetszik A királyság utolsó mondata. A főszereplő, az amerikai nyomozó súg valamit a film legelején, arab terrorista ellenfele pedig a legvégén; a film utolsó jelenetében derül ki, hogy mindketten ugyanazt mondták - az FBI-ügynök a nyomozás kezdetén, a terrorista annak végén, haláltusája alatt -: “Meg fogjuk ölni mindet.”

Mintha ez a mondat jelezne valamit. Mintha azt mondaná: a hozzáállás mindkét oldalon ugyanaz, a háborúnak sosem lesz vége, a két oldal alapvetően egyenlő. Olvasni is lehet a neten ezt a megállapítást. Pedig ez az értelmezés annyira szöges ellentétben áll a film egészével, hogy megengedhetetlen.

A filmben az amerikai nyomozók egyértelműen jók. Nincs köztük egy negatív alak sem. (Félreértés ne essék: attól még árnyalt, életszerű figurák, és rajtuk kívül akad gonosz amerikai is a filmben - zárójel a zárójelben: jóllehet az a szál nem vezet sehová, értelme és következménye sincs.) Az arabok megosztottak: igazából nincs is “az arabok”. Egy határvonal azonban éles és átléphetetlen: a nyomozók jók, a terroristák rosszak. A nyomozók elvhű, bátor, ügyes és képzett emberek - Amerika színe-java, és ezt gúny nélkül mondom -, a terroristákról pedig nem tudunk meg semmit. A nyomozók a főszereplők, a terroristák pedig csak tetteik következményeképpen vannak bent a filmben, meg mint lelövendő emberbábok.

Tömören: a két oldal az egész film során következetesen szemben áll, nincs még csak egy pillanat, egy árnyalat, egy mozzanat sem, mely megkérdőjelezné a jó-rossz ellentétet. Ennek tükrében a zárómondat az egész film tagadása lenne, ha a két oldal azonosságaként értelmeznénk.

Nem is logikus ezt tenni. Az FBI-ügynök a barátja halála miatti első felháborodásában mondja, amit mond, és csak súgva, a terroristavezér pedig egész életében hirdette és aszerint is cselekedett. Tehát bár a szöveg ugyanaz, az értelem más: az egyik dühreakció, a másik életelv. Az amerikaiak nem akarnak kiirtani minden terroristát - legalább egy esetre emlékszem, amikor megpróbálnak elsősegélyt adni a tűzharcban elesett ellenségnek -, míg a terroristák elvből gyilkolnak férfit-nőt-kisgyereket.

Miért akkor a filmvégi mondat? Engem a szocialista idők “vörös farok”-követelményére emlékeztet, főleg, ha mellégondolom az FBI otthoni ellenzékének sehová ki nem futtatott, tehát a történet szempontjából felesleges szálát is. Talán úgy gondolták A királyság készítői, hogy manapság nem lehet kritikai sikere a fenntartások nélkül patrióta filmnek; nem azt a kort éljük. Hát beletettek egy gyanús, kikacsintós, lojális kis hazugságot a végére, hadd örüljön valami jól továbbgondolhatónak az a finnyás kritikus.

Vagy talán elirigyelték a sikert a mostanában egyre divatosabb politikai filmektől, és ha már A királyság egésze nem sikerült többre egy szokatlanul intelligens akciókriminél, hát legalább egy csattanóval megpróbálták hasonlóvá tenni azokhoz.

Egy barátom szerint A királyság jobb, mint a Sziriána. Nem értek vele egyet, finoman szólva: a Sziriána nem csak vörösfarkaz, hanem oda is üt az Államoknak, a Sziriánában van bátorság és aktuál-történelem, jól kibontott ellentétes szálak, eltérő nézőpontok és azok összefonódása; no és a Sziriánában senki sem bűntelen. A királyságtól egyet nem lehet elvitatni: mesterien mutatja be a mindennapi amerikai-arab viszony bonyolultságát, ezért írtam úgy, hogy szokatlanul intelligens akciókrimi. De ezzel és a maga vörös farkincájával együtt is legföljebb egy wannabe-Sziriána.

Különvélemény

Nemrégen néztem meg Az ügynökséget, és Andris főszerkünk írásával szemben afféle különvéleményt kell megfogalmaznom. Minden árva szavával egyetértek, ami ténymegállapítás, s e szavak többsége a cikkben dícsérő - viszont egyáltalán nem érek egyet azzal, hogy Az ügynökség rajongásig szuper lenne.

Elismerem, kényszerűen, hogy a rendezés remek. A színészi játék remek. A kép és a hang remek. A forgatókönyv legalábbis jó. Viszont nagyon, nagyon, nagyon hiányolom a filmből a lelket. A lélekhiányról pedig az embertelen főszereplő tehet.

A főszereplő olyan, akár egy robot, több szempontból is. Egyrészt látványosan nincsenek érzelmei; karakteréről Auschwitz híres táborparancsnoka jutott az eszembe, aki a kötelességteljesítést minden emberi megfontolás fölé helyezte. Másrészt egy pillanatra sem látszik elgondolkodni azon, hogy jót tesz-e ő a hazájának a cselekedeteivel - hogy nem rombolje-e netalán azt a demokráciát, aminek a védelmére szentelte és elevenen feláldozta saját életét, élőholttá válva munkája közben - nem; kétség, dilemma, vagy bármi néven nevezendő szkeptikus gondolatfoszlány fel sem merül benne. A Skulls and Bones beprogramozta hazafinak, és a program fut. Intelligensen megírt program: nincs Fatal Error, nincs Unhandled Exeption, és végképp nem fordulhat elő Denial Of Service. De ki látott már gépben lelket? (OFF. Helyesbítek. Ki látott - még?)

S ami a legidegesítőbb számomra: cselekedeteinek és életvitelének alapjai egy percre sem derülnek ki. Az kiválóan látszik a filmben, hogy mikor bukik el, mikor rendeli alá magát végleg a tökéletes Hazafi-Programnak, s szűnik meg ember lenni: akkor, amikor hagyja vén, jólelkű mentorát meghalni. Amikor az erkölcsi relativizmust először és végérvényesen fölé helyezi az erkölcsi abszolútumnak. De miért teszi? Nem derül ki és sose is fog.

Ismert aforizma, hogy a hazafiság sok bűnöző utolsó menedéke. Azt hiszem, hogy Az ügynökség főszereplője nem egyéb egy magasztos célok szolgálatába szegődött gengszternél, aki az erkölcs hiányán kívül még buta is (mert sosem gondolkodik el rajta, jót tesz-e) és gyáva is (mert ahogy láttam, a gyávaságon kívül nem sok minden játszott közre ősbűne elkövetésekor).

Ki tudja, talán mégiscsak jó film ez, hiszen lényeges dolgok felett gondolkodtatja el az embert. Akinek tetszett, annak ajánlom Merle Mesterségem a halál című remekművét. De azért csak hideg és érzéketlen marad, mert egy árva kiszólás erejéig sem hajlandó főszereplőjét el- vagy megítélni. No persze, hogy ezt elvárjuk-e, csakis ízlés kérdése, és nem többé. De én elvárnám.

(De akkor miért rajongok mégis Merle művéért?)

Clio vs. Calliope

Amikor épp nem Filmtekercset írok, akkor történészhallgató (is) vagyok. A két tevékenység metszéspontjában a történelmi filmek állnak; csoda-e, hogy rajongok értük? Különösen akkor, ha olyan zseniálisra sikerülnek, mint a 300. (Kritika a Tekercsen.) Ámde elképzelem az ókorász professzort, amint megnézi a filmet, és utána bosszankodva áll fel... bizony, volna rá oka.

A címben szereplő hölgyek egyike a történetírás múzsája, másika a himnuszköltészeté. Szóval, témánk, hogy (1) meg kell-e köveznünk a "fantáziáját szabadjára engedett" történelmi filmet? És ugyanennek a kérdésnek a visszája (2): szabad-e, hogy a történelmi filmben a történelem puszta díszlet legyen? Végül továbbgondolása (3 - á la Murphy): lehet-e egyáltalán több a történelem egy filmben, mint puszta díszlet?

Juszt sem fogom feltalálni a spanyolviaszt azzal, hogy most kimerítően megválaszolom ezeket a kérdéseket; egyrészt, mert a csuda se akar tudálékosnak látszani, másrészt, mert ez blog és nem egy esszéfeladat. De röviden azt gondolom, hogy (1) néha, (2) persze, (3) naná, hogy.

Mert igenis meg kell kövezni a filmet, ha úgy hiteltelen, hogy közben az ellenkezőjét hirdeti magáról. A Szaladinos-Jeruzsálemes darab például (ahá: "Mennyei királyság") okos és hű akart lenni, közben pedig a legostobább filmek egyike lett, amit látni volt szerencsétlenségem. A francia kovácslegény megmutatja a hülye araboknak, hogyan kell a sivatagban vizet találni, majd előjön a szabadságegyenlőségtestvériség programjával a középkori lovagok között... persze, Pistike, gyógyulj csak szépen. Követ rá! Másrészt viszont a 300-ban is találhatók égbekiáltó marhaságok, mégsem kérjük rajta számon - én legalábbis nem teszem, sem a kritikusok, sem az amerikai közönség, mondjuk attól az ember nem is várja. A 300-ról ugyanis ordít, hogy csak hősköltemény akar lenni, abban pedig Homérosz óta nem divat a történészi pontosság.

De létezhet egyáltalán hiteles történelmi film? "Naná, hogy", idézem magamat tíz sorral fentebbről. Abszolút kedvencem, az Alexander éppen ezen bukott el. Olyan pontossággal rekonstruálta a hellenisztikus elveket és gondolkodásmódot, hogy azt a huszonegyedik század közönsége nem bírta lenyelni. És jöttek a vádak: Nagy Sándor ezrével áldozza fel az embereket saját ambíciójának az oltárán, és különben is homokos, hogyan lehessen szeretni az ilyen főhőst? Sőt, egyes (naná, hogy :) amerikai fundamentálkeresztények azzal is előállottak, hogy tilos megnézni ezt az erkölcstelen filmet.

Hja, kérem, ez a történelem, nem a vízkutató kovácslegény. Gyomor kell hozzá. Ha az ember szembesül vele, hogy a dolog nem csak mese a töritankönyv lapjain, hanem tényleg így is volt, hajlamos kisietni a vetítőteremből.

Oliver Stone tehát meg is bukott az Alexanderrel, de rettenetesen. A 300 viszont arat. Nagyon jól teszi, én is meg fogom nézni a moziban másodjára is (a sajtóvetítés után), de bizonyos következtetéseket azért le kell vonnunk: Calliope erőteljesen nyerésre áll, Clio meg, szegény, visszabújhat a sarokba egyedül nézni az Alexandert. Kár érte: jó lenne már látni a vásznon egy újabb hiteles darabot. Ám alig hiszem, hogy ez egyhamar bekövetkezne.

Nehéz a dolga a katonának

A katona reggel fölkel, csőre tölti a pendrive-ját és a sajtóigazolványát, aztán elmegy a csatába dokumentumfilmet nézni.

A küzdelem lényege abban áll, hogy míg néhány alattomos dokumentumfilm minden eszközt bevet, hogy te elaludjál a nézőtéren, addig neked ébren kell maradnod. Sőt, nemcsak hogy ébren kell maradnod, de úgy kell figyelned a filmre, hogy később össze tudj róla hozni egy jó flekknyi értelmes szöveget. Nehéz csata: az ellenfél tízperces beszélő fejekkel, dögunalmas sztorikkal és az alkotó fantázia teljes hiányával támad, a katonának pedig nincs egyéb fegyvere a kávénál - szóval a túlerő nyomasztó. De megvívjuk becsülettel.

Komolyan mondom, az olyan dokumentumfilmest, aki képes tíz percen át egy darab beszélő fejet mutatni a vásznon, és aztán bevág valami hullámzó vizet összekötésnek az újabb fejhez - az olyat statáriális eljárás keretében rögtönítélő bíróságnak kellene eltiltania a kamerától. Ne mondja nekem senki, hogy ez az illető arc bemutatásának egyetlen módja. Ne mondja senki, hogy nem lehet feldobni a filmet egy kis vizuális fantázia segítségével, némi leleménnyel, ötletességgel, humorral is akár. Mert fel lehet.

Példa rá a Miss Universe 1929. A film története nem épp a legérdekfeszítőbb, még úgy sem, hogy civilben történészhallgató volnék, de a kivitelezés remekbeszabott. Eleget dicsértem a hivatalos tekercses kritikában, tessék elolvasni - a lényeg az, hogy a rendezőnek volt stílusa, fantáziája és mersze a témát bátran kezelni. Követendő példa a dokumentumfilmek között - a fent említett és vágyott statáriális bíróság mellékbüntetésként azt is kiszabhatná, hogy a vétkes rendező legyen köteles százszor megnézni ezt a filmet, és aztán leírni tíz oldalban (Times, tizenkettes betűméret, másfeles sorköz), hogy mit tanult belőle.

Addig is, amíg ez bekövetkezik, a katona felkel, csőre tölt, és aztán néz, néz, néz. Majd ír egy kedves kritikát, és legföljebb kidühöngi magát a blogban. Nehéz a dolga, mondtam volt fentebb.

Haragszom

Olvasom az Apocalypto kritikáit két neves portál filmes oldalán. A két neves portál általában igen kevéssé konzervatív, annál inkább merész és elfogadó. De az Apocalyptót úgy nézték, mintha beléjük állt volna a megveszekedett karómerevség.

“Véres!” - mondják. “Fröcsög!” “Gyerekeket csapkodnak benne a falhoz!” “Szíveket tépnek ki!” És: “Mel Gibson, te vérfarkas!” Ejha. Angolkisasszonyok zárdájává lett újabban az Index és az Origo? Vériszonytól szenvedő lánykákat küldtek a vetítésre? És hogy a csudába’ képes úgy kritikus megnézni az Apocalyptót, hogy nem veszi észre se a kultúraábrázolást, se a szereplők remekelését, se a csodálatos látványvilágot?

Persze költői kérdés ez; nagyon is világos, hogyan képes. Úgy, hogy már eleve szent borzadállyal ült be a vetítésre, tudva, hogy “Gibson” = “utáljuk kategória”. Természetesen nálam is létezik “utáljuk kategória”, például elvből nem néztem meg a Da Vinci-marhaságot és már jóelőre rühelltem az Eragont (örültem is, amikor kibizonyult róluk, hogy - kedves filmkritikatanárom szavaival élve - tényleg egy rakás trágya mindkettő) - node nem is írok róluk kritikát, hanem meghagyom ezt a nálamnál elfogulatlanabbaknak.

E portálok egyik kedves szerzője az ősszel már pszichiáterhez akarta küldeni Shyamalant. Most ezt tennék Gibsonnal is. Nekem pedig karót vernének át a szívemen (amint azt ki is mondják: ha valakinek tetszik ez a film, az ellen fokhagymakoszorút és karót kell alkalmazni iziben). Tudjátok mit? Én meg azt küldeném pszichiáterhez, aki egy ilyen filmből az erőszakos képeken kívül semmi másra nem bír emlékezni; gond lehet az illető érdeklődési irányaival, az biztos. És annak vernék át karót a szívén, aki újságíró létére kritikát ír egy olyan filmről, amiről már jóelőre eldöntötte, hogy utálni fogja.

Aztán várom a Grindhouse értékelését. Nyakamat rá, hogy nem az erőszakról fognak szólni a kritikák.


UPDATE: a Népszabi is lehúzta a filmet, a Magyar Nemzet és a Heti Válasz dicsérte. Fenti két portál szimpátiája közismert. Isten mentsen a politikának még árnyékától is, de szegény Apocalypto hazai fogadtatásában némi jobbos-balos szemellenzőt vélek fölfedezni. Csak aztán azt ne higgye valaki, hogy nekem is ezért tetszett.